Fullajtár Andrea és Alexis Latham két párban jelenítik meg a világ összes szerelmesét, hogy kiderüljön: nincs megoldás. Magánélet kritika.
Megint a Jurányi, mert úgy tűnik, valamiért bírjuk - leginkább talán azért, mert elég színes a repertoár. Most éppen a Scallabouche Theatre Magánélet című színházi kísérletén jártunk, ami Noel Coward drámája alapján készült. A Scallabouche Theatre-t még 1998-ban hozta létre Alexis Latham brit színész-rendező, aki közel húsz éve él Magyarországon. Most Fullajtár Andreával és Gyergye Krisztiánnal állítottak színpadra egy párkapcsolatokat boncolgató színművet, félig magyarul-félig angolul, de ez senkit se ijesszen el, mert az előadás - hadd lőjük le a poént - zseniális.
Aki élt már valaha hosszabb párkapcsolatban, annak nem kell magyarázni a folyamatos ellentéteket, amiket az együttélés okoz. De most nem is a piszlicsáré, mindennapos dolgokra gondolunk, hanem a két fél személyiségéből eredő problémák áthidalhatatlanságára. Kábé mindenkinek kötelezővé tennénk a megnézését, annyira pontosan érez rá - az elvileg az 1930-as években játszódó - színmű a különböző, mégis mindenkiben ott bujkáló embertípusokra. A rendező leporolta a színdarabot, és kizárólag az alapszituációt megtartva húzta rá a történetet két színészére.
Már az alaphelyzet is remek: egy párkapcsolati terápián járunk, ahol nemcsak a párokat, hanem rögtön azok új partnereit is megismerhetjük. A színészek ebben a feldolgozásban azonban nem változnak, csak a személyiségek, de azok igen élesen. (Amikor Fullajtár Andrea elkezdi törni a magyart, már sejthető, hogy most egy másik nőt alakít, Elyot új partnerét, aki egy jóval femininebb, lágyabb teremtés Amandánál, és Amanda új partnereként Elyot, azaz Alexis Latham is egy bohókásabb karaktert hoz.) Így hiába szólna a darab eredetileg arról, hogyan találkoznak a válás után öt évvel új nászútjaikon a régi szerelmesek, a nászút itt háttérbe szorul, és a terápia veszi át a főszerepet.
Egy kanapén ismerjük meg Amandát és Elyotot, akiknek nemcsak az anyanyelvük más, de egymásról alkotott nézeteik is. A terapeuta egy hümmögő női hang, aki nem hagyja a feleséget panaszkodni, és miután meggyőződnek arról, hogy még annyi együttműködésre sem képesek, hogy megállapodjanak egy közös szóban, amit veszekedéskor kimondanak, inkább elválnak. Az új partnerek se kecsegtetnek azonban sok jóval, mindkettőnek vesszőparipája az első feleség/férj, és addig zrikálják velük szerelmeiket, míg azok ismét egymásra nem találnak - hogy aztán újra egy kanapén kössenek ki, ahol halálra szekírozhatják egymást.
A Magánélet ezzel együtt se sokkal hosszabb egy óránál, ami azért jó, mert végig azért szurkoltunk, hogy még ne legyen vége. Jó nézni a párokat, mert hiába lehet tudni, hogy ezeket az isten is egymásnak teremtette, ordít róluk, hogy képtelenek az együttélésre.
Az előadás magyar és angol nyelven játszódik, de ez ne riassza el azt, aki esetleg nem beszéli a nyelvet, mert ettől függetlenül is tökéletesen érthető. Gyergye Krisztiánnak ezzel a darabbal adatott meg az, hogy rendezőként is részese lehet az előadásnak, végig kint ül a nézőtéren és az alaptörténeten kívül egy másik világba is betekintést enged: a színházi próbák világába. Megmutatja, hogy három különböző színházi kultúrából érkező ember (Fullajtár a Katonából képviseli a klasszikus színházi értékeket, míg Alexis Latham az angol színjátszás és az improvizációs technika szakembere, a rendező maga pedig a fizikai színház egyik képviselője) miként tud megbirkózni a műhelymunkával, és bizony sok helyen kiderül, hogy pont olyan nehezen, ahogy emberi kapcsolataikban. Ez persze kiszólásokkal jár a darabból, ami a nézőnek úgyis felüdülés, hogy közben egy pillanatra se akarják elhihetni vele, hogy ez most egy spontán leállás, hanem tökéletesen illeszkedik abba.
Mivel az elvileg négyszereplős darab nagyjából minden lehetséges aspektusát felvonultatja egy lehetséges párkapcsolatnak, a néző akkor is könnyen azonosul a szereplőkkel, ha a kevésbé temperamentumos fajtából való. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk, mert tökéletes tükröt tart elénk. Reméljük, jó sokáig fog menni, mert ennek az előadásnak tényleg csak egy kanapéra, meg egy kis szobára van szüksége ahhoz, hogy megszülethessen.
