Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Címével ellentétben a Szputnyik HT új darabja nem egy puha, altató élmény, hanem sokkoló előadás, ami után napokig lesz mit feldolgozni.
Vagy a levegőben van valami, vagy a Szputnyik Hajózási Társaságnál, de idei első két bemutatójuk olyan jól sikerült, hogy azok alapján elég magasra tették a mércét 2014-ben. A Vígszínházban sikerre vitt Revizor után ugyanis a Jurányi Inkubátorházban bemutatták Martin McDonagh (Vaknyugat) sokkoló darabját a Párnaembert is. Azt írjuk, sokkoló a darab, de valójában nehézkesen és közhelyesen indul, meg merjük kockáztatni, hogy eleinte csak azért lehet nézni az előadást, mert jó benne a színészi játék. Aztán a mesemondó helyére rakja a történetet, és ebben valószínűleg már nagy szerepe van Cseh Renátó zseniálisan kivitelezett, tényleg sokkoló látványvilágának is.
Egy négyszögletes üvegketrec történéseit nézzük, egy nevetségesen a szánkba rágott jó zsaru (Tupolsky: Kárpáti Pál) - rossz zsaru (Ariel, azaz Király Dániel) kihallgatást, ahol egy írót (Katurian: Jankovics Péter) vesznek elő a környéken történt kegyetlen gyerekgyilkosságok miatt. Őt aztán a darab végéig próbálják különböző eszközökkel meggyőzni a vallomástételről, méghozzá úgy, hogy megírt, ám sosem publikált rémtörténeteit elevenítik fel. A megrázóan jó írások mögött kirajzolódik az igazi történet, és nemcsak az írót, hanem kattant bátyját is megismerhetjük, akit cinkostársnak és nem értelmi szerzőnek tart a rendőrség.
A jó zsaru-rossz zsaru felállás is csak addig idegesítő, amíg a jó zsaru ki nem mondja, hogy ez a helyzet - talán azért is, mert a darab végére már nem is olyan egyértelmű, ki kicsoda. Radnai Márk inkább egy filmet rendezett, a nézőit pedig körbeültette a színpad körül, nagy is az izgalom, hogy olyan ülőhelyet választanak-e, ahonnan lehet látni. A félelem alaptalannak bizonyul, mert a szereplők (néha a díszlet is) folyamatos forgásban vannak. Kárpáti Pál jó zsarujáról is kiderül, hogy ebben a zárt és ismertelen diktatorikus rendszerben, ahol a rögtönítélő bíróság szerepét maguk a rendőrök töltik be, nagyon is könnyű ítéletet mondani - ha pedig nem olyan könnyű, akkor mindenki ideges lesz.
Katurian és testvére esetében persze nem könnyű, és itt jegyeznénk meg, hogy csak akkor nézzék meg az előadást, ha nem ijedősek, mert az idegrendszer megzavarása alkalmas jelenetekből nincs hiány. Miután többször is megáll az ütő az ereinkben, és nagy vonalakban mindent megtudunk az összes szereplőről, már tényleg nagyon várjuk, hogy kifusson valahova a (valamivel több mint két órás) előadás: nem azért, mert unalmas volna, inkább mert kegyetlenül lefárasztja az embert.
Ha jól van eljátszva (márpedig itt egyértelműen erről van szó), a Párnaember tipikusan egy olyan kortárs darab, amit utána napokig dolgoz fel az ember, és ennél több tényleg nem is várható el egy jó színházi előadástól. Kárpáti és Jankovics macska-egér játéka például egészen félelmetes, de óriási szerencséje Király Dánielnek is, hogy a szerző a darab végére igazi lehetőséget kanyarított neki, ezért nem merül ki szerepe a folyamatos, artikulálatlan üvöltésben. Hajduk Károly a testvér, Michal szerepében azonban fejtörést okozhat a nézőnek, hiszen agyalágyultnak egyáltalán nem tűnik, a legjobb esetben is csak egy lassúbb felfogású, ábrándozó sérültet játszik. Akár rendezői, akár színészi szándék ez, némiképp aláássa a történet hitelességét, mivel így egyáltalán nem tűnik olyannak, aki ne tervelhetne ki irtózatos gonoszságokat.
A nők jelképek Radnai Márknál: Pető Kata vérvörös estélyiben (Szlávik Juli jelmezében) jeleníti meg többször is a kegyetlen, gyilkos anyát, míg a hófehér áldozati bárány szerepében Kurta Niké táncolja kívülről körbe az író ketrecét. A jeleneteket elnézve Tarantino és David Lynch is könnyen beugorhat a nézőknek (nekem még a Brazil is folyton), de amikor Katurian írásait Jankovics felvételről felolvassa a sötétben, mintha csak egy hangoskönyvet hallgatnánk, nagyon könnyen hatása alá kerülhetünk történeteinek.
Hangulat kell hozzá, amibe, ha nincs meg, Radnai akkor is belekényszerít, és ez is jót tesz az előadásnak, ami ráadásul pörgős, izgalmas és ízlésesen hatásvadász is, mint egy igazi jó pszichothriller a moziban. De talán maga a Párnaember története is elég ahhoz, hogy aztán hazafelé menet a nézőnek, lehetőségeihez mérten legyen mit feldolgoznia.
