Lars Von Trier melankóliával sokkol

A dán rendező sosem félt élni a megbotránkoztatás és a hatásvadászat teljes eszköztárával. Az idei sokkadag új filmjével, a Melankóliával érkezett: a gyönyörűen szürreálisra fényképezett világvége semmivel se kíméletesebb, mint a tavalyi Antikrisztus.

Lars Von Trier filmkockái önmagukban képesek életre hívni a káoszt, és ez új filmje, a Melankólia nyitóképeivel sincs másképp. A filmben két lánytestvérnek kell feldolgoznia a közelgő apokalipszist: az első hatvan perc Justine belső leépülését pergeti le előttünk, a film második felében pedig az életigenlő Claire nézőpontjából lehetünk a világvége szemtanúi.  A gyönyörűen fényképezett jeleneteket még Salvador Dalí is megirigyelné, Trier filmje maga a mozivászonra csalt szürrealizmus. Ezzel a jelzővel pedig bátran felaggathatjuk a karaktereket és a cselekményt is.

Harmónia és zűrzavar szembeállása

Justine összeomlása paradox módon épp új életének lehetséges kezdetén, fényűző esküvőjén kezdődik el. Család, barátok, kacagás, gondtalan élet – ezt feltételezhetnénk elsőre, de az apró jelek mégis valami egészen mást sejtetnek. A feszültség már akkor beférkőzik a moziterembe, amikor még sehol sincs a bonyodalom. Először csak pár grimasz, később teljesen random és indokolatlan szituációk zavarják meg a szépen felépített eseményt. Az örömanya minden csak nem „örömködő” és nem is „anya”: a házasság intézményét megveti, és ezt átmenetileg sem hajlandó elhallgatni. Épp így a mintaanya szerepébe sem hajlandó belebújni, ő leplezi le elsőként a családi harmónia álságos színjátékát. Az első felvonás végére elszabadul a depresszió és az őrület, állatias ösztön és tombolás válik riasztó ellenpólusává a babaházbéli életnek. Ha nem tudtuk, milyen a József Attila-féle, költői értelemben vett kozmikus magány, Trier itt megmutatja.

Világvége kinn és benn

A film közepe felé már egyértelművé válik: a fel-felbukkanó csillagkép, a közeledő égitest nem csak az elhagyatottság szimbóluma, itt tényleg az apokalipszis közeleg. A két nővér ellentétesen reagál: a családját féltő Claire-t a lehetséges katasztrófa tudata az őrületbe sodorja, depressziós húga eközben a Föld pusztulásától várja a feloldozást saját belső nihilje alól. Trier három olvasatban is megmutatja az emberiség pusztulását: gyermeki nyugalommal, tehetetlen dühvel, és mély melankóliával. Bónuszként pedig gyakoroltatja a „mozietikettet” a publikummal: a stáblista alatt ugyanis még garantáltan a székbe szorít mindenkit a sokkhatás.

Xposurephotos.com
Oszd meg másokkal is!
Mustra