Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szülő fejében már elő van készítve a terep: de jó lenne tudni, hogy is állunk, jó szülő vagyok? Innentől minden mondatnak súlya van.
Ki jobban viseli a kritikát, ki rosszabbul, de úgy tűnik, amikor a gyereknevelésre tesz valaki megjegyzést, a többséget igencsak érzékenyen érinti. Különösen az anyákat, ami persze nem jelenti, hogy az apákat ne érdekelné a dolog, de bármennyit is változott a világ, és már nem cirkuszi látványosság, ha az apukára van kötve a baba, és már nem mindenki kérdezi meg a kisgyerekes anyától döbbenten, ha gyerek nélkül látja, hogy „És a babára ki vigyáz?”, azért még mindig több szigorú értékelő visszajelzést kapnak a nők arról, jól csinálják-e a gyereknevelést, és talán valamivel érzékenyebben is veszik ezeket.
Valahol ott a különbség, hogy mikor egy apa kapja meg, hogy például „Három éves a gyerek? És még pelenkát hord?”, akkor nem elsősorban őt teszik felelőssé, lehet úgy is hallani a kérdést, hogy „Három éves? És még nem szoktatta bilire az anyja?” A nők inkább gondolják, hogy minden az ő felelősségük, és nekik tudniuk kéne mindent, és nem hibázhatnak.
Nem ritkán látunk olyat, hogy valaki sikeres ember, mint dolgozó nő, magabiztosan mozog az élet különböző területein, de kétségek gyötrik, hogy elég jó anya-e, és ez akár tartós szorongást, álmatlan éjszakákat okoz neki. Az okok világosak: egyrészt a legtöbb nő számára ez a szerep a legfontosabbak közé tartozik, tehát ha valaki elbizonytalanodik, jó anya-e, akkor a rossz érzést aligha lehet elintézni egy legyintéssel, hogy „áh, nem baj, ha nem, de jó munkaerő, jó barát és remek szomszéd vagyok”. A tét is sokkal nagyobb: itt valaki életéről, személyiségfejlődéséről van szó, hiszen nagyon is meghatározó, hogy milyen kapcsolati élményeket kap kicsiként a szüleitől.
És végül: nincs objektív visszajelzés, kapaszkodó. Nincs év végi értékelés, számok, mutatók. Olyan visszajelzést sem kaphat az ember, mint más fontos emberi kapcsolataiban. A házastárs, a barát, a rokon meg tudja mondani, érzése szerint minden rendben van-e köztünk, nem bántottuk-e meg semmivel, elég szeretet kap-e tőlünk. A kisgyerektől ilyesmi nyilván nem várható. És amikor mond is effélét, az inkább hangulatjelentés, semmint átgondolt összegzés.
Ebből az utóbbi okból következik, hogy az ember elkezdi keresni a támpontokat, figyeli, honnan tudhatná meg, jól végzi-e anyai, apai teendőit, vagy valamit változtatni kellene. Az egyik, és persze legfontosabb támpont a gyerek. Ha jól van, kiegyensúlyozott, derűs, akkor talán nem lehetünk olyan csapnivaló szülők.
De nincs csemete, aki mindig megnyugtatóan viselkedik, és amikor hisztérikusan tombol, ezredik rászólásra is az ellenkezőjét csinálja, csak ő nem tud viselkedni, miközben (a szülő úgy látja) a többi gyerek mind igen, akkor ott ugrál a kisördög az anyai, apai fejben, hogy ez vajon még normális-e, esetleg a gyerek nehezebb temperamentumú, vagy, ki kell mondani: elszúrták a nevelését, de rettentően és jóvátehetetlenül.
Jó esetben a másik szülő támasz és partner ezeknek a kételyeknek az eloszlatásában. Az a jó konstrukció, hogy mikor egyikük bepánikol, a másik érzi, hogy itt most kell egy kis hideg fej, és jó, ha nem pont ugyanarra érzékenyek. Például, ha legalább az egyikük tudja lazán kezelni az ismerősök kritikai észrevételeit, ha csak az egyikük retteg a betegségekről stb.
Sokan megélik egyfajta versengésként a szülői szerepet. Ha az ovistárs Bea szépen kivárta a „boldog szülinapot” éneklését, és utána illedelmesen elfújta a gyertyákat, akkor milyen ciki, hogy a mi Lilink közben elkezdte nyalogatni a tortát. Vagy: már az összes szülő felöltöztette a gyerekét, és elindultak haza (pláne: a gyerek maga öltözött), csak az én Áronom kalimpál a lábával, hogy még véletlenül se legyünk soha kész. Tehát nem is kell, hogy a másik szülő csúnyán nézzen, megjegyzést tegyen, az emberben belül zajlik a verseny. Akkor is, ha a másikat egyáltalán nem foglalkoztatja, Áron hány perc alatt öltözik fel, mert ő a saját gyerekével törődik.
Amikor tényleg elhangzik egy megjegyzés vagy kritika, az azért üt annyira, mert a szülő fejében már elő van készítve a terep. Már ott van egy nagy adag hiányérzet, hogy de jó lenne tudni, hogy is állunk ezzel a kérdéssel, azaz „jó anya, jó apa vagyok-e?”. Innentől kezdve minden mondatnak hatalmas súlya van. Persze, a jól megfogalmazott pozitív visszajelzésnek is. De azt azért nehezebb kapni, mert az ember nem mond olyat, hogy „de jól megetetted a gyereked, látszik, megy ez neked”. Bután hangzik, hiszen 'mi sem természetesebb. Azon viszont van mit észrevenni, ha a bömbölő gyerek elhúzza fejét a kanál elől, és hozzá is lehet tenni az elméleteket, mi lehet ennek most az oka, és ki mit rontott el.
Ezeket érdemes úgy kezelni, mint pillanatképekről alkotott véleményeket. Hiszen egy kisgyerek hangulata, fáradsága és sok egyéb függvényében igencsak különbözőképp viselkedik, egy másik pillanatban szinte másik gyereket látott volna az illető. Jó, ha van két-három ember, akinek a szülő ad a véleményére, és akik tényleg ismerik a gyereket. Tőlük könnyebb elfogadni, ha megfogalmazzák, valamin változtatni kellene. És az ő szájukból talán az is hihető, ha kifejezik: szerintük talpraesett anyák, apák vagyunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
