A kétéves még "nem tud" lopni. De minél nagyobb a kölyök, minél gyakoribb a lopás, annál nagyobb a baj, amikor a tett egyfajta segélykiáltás.
Van szülő, aki már akkor is megijed, ha a kétéves gyermeke tulajdonít el valamit, míg a másik csak akkor kap észbe, ha rendőr kopogtat az ajtón kamasz gyermekével az oldalán. A különböző életkorban történő lopások természetesen eltérő dolgokról szólnak, és a kezelésük sem azonos.
A lopás kapcsán is el kell fogadni, a gyermek nem egyik napról a másikra lesz érett személyiség. Idő, míg megtanulja, hogy valami a másiké, hogy az mit jelent, és ezt követően még sok idő, míg az elméleti tudás már megvan, de még nem képes ellenállni impulzusainak, vágyainak. És elkövetkezik az az időszak is, mikor már nem a vonzó csoki csábítja visszatarthatatlanul, hanem a határokat próbálgatja. Ezeken átesni mind normális, szinte nincs gyerek, aki soha életében ne csent volna el semmit a testvérétől vagy valamelyik szülőtől. De persze létezik a lopásnak az a módja, gyakorisága, ami komoly figyelemfelhívó jel, egyfajta segélykiáltás.
Naiv elképzelés azt gondolni a kétévesről, hogy tisztában van a tulajdonviszonyokkal csak azért, mert olyan gyakran használja a szót: „enyém”. És ragaszkodik ahhoz, ami szerinte az övé. Ez inkább azt jelenti, ez most neki kell. Lehet, hogy az a mama kalapja, amivel ő játszik, így az „övé”. Ilyenkor még azt sem érti a csemete, hogy ne vegye el a másik kismozdonyát, mert az a másik gyereké. Persze, mondhatjuk neki, hiszen előbb-utóbb eljön az idő, mikor megérti, de ne ennek elfogadására alapozzuk, hogy hagyni fogja csemeténk a másikat játszani.
Miközben megadjuk a magyarázatot, azért igyekezzünk ügyesen elterelni a figyelmét: ilyenkor még ez hat, ha valami. Ebben az életkorban tehát nincs olyan, hogy „lop” a gyerek, még nem tud lopni. Ha mégis olyat tesz, ami felnőtt fogalmakkal annak minősül, anélkül, hogy szitkokat szórnánk rá, elmondanánk, hogy mekkora csalódást okozott és mi szégyelljük magunkat helyette is, egyszerűen, semlegesen, de határozottan mondjuk, hogy „nem szabad elvenni, ez Pistié”, és adjuk vissza a tárgyat helyette.
A kicsit idősebb, nagyjából óvodáskorú gyermek már valamelyest érti, hogy kinek-kinek vannak saját tárgyai, de ez nem mindig jelenti, hogy képes ellenállni annak, amit megkíván a szeme. Ehhez az öröm késleltetésének képessége kellene, amit még csak most tanulgat. Általában igaz, hogy a magyarázatokkal egy-egy lépéssel a gyerek előtt érdemes járni. Már érti a csemete, hogy nem szabad elvenni, mert nem az övé, de még korlátozottan tudja magát beleképzelni a másik lelkiállapotába.
Éppen a szülő segíthet ennek megtanulásában, ezért az óvodáskorú gyermeknek, aki hazahozta a másik gyereknél látott és megszeretett radírt, érdemes elmagyarázni, hogy gondoljon bele, ő is milyen szomorú lenne, ha otthon észrevenné, nincs meg a kedvenc radírja, és nem tudná, hova tűnt. Elég, ha a szülőn látszik a határozottság, hogy a tettet egyértelműen rossznak ítéli.
Nem kell hűházni és megbotránkozni, hogy milyen csúnya dolog a lopás: nem ettől alakul ki a gyermek lelkiismerete, hanem az egyértelmű határoktól, és a szülővel való azonosulás révén. Az azonosuláshoz a szabályok, keretek tartásán kívül érzelmi biztonságra, jó kapcsolatra, elfogadottságra van szükség. Az a szülő, aki teátrálisan szörnyülködik a csemete viselkedésén, inkább árt ennek az ügynek, mint használ.
Korlátokra azonban szükség van. A szóbeli magyarázaton túl a jóvátétel is hatékony lehet. Bizonyos helyzetekben van lehetőség kompenzálni a kárt, az is egyfajta büntetés, ha a gyereknek magának kell bevallani például a nagymamának, hogy ő vitte el a kis szobrot az asztalról. Ennek akkor van értelme, ha úgy érezzük, már érti a dolgot a gyerek: a hároméves valószínűleg még zavartan fog nevetgélni, vagy nem emlékszik rá, hogy mit is kellene mondania. De egy iskoláskorú gyerek már átérzi a helyzetet.
A bocsánatkéréssel és jóvátétellel azonban legyünk óvatosak: sokan még a bolti lopásnál is ezt javasolják: a gyerek vigye vissza a tárgyat, kérjen bocsánatot. Azonban nem tudjuk, az idegen hogyan reagál: megalázza a gyermeket és börtöntölteléknek nevezi, vagy annyira meghatódik a bocsánatkéréstől, hogy még meg is ajándékozza. Egyik sem szerencsés.
A szülő érzi, az ő gyerekére mi hat legjobban: van olyan gyerek, akit mélyebben érint, hogy látja a szülő csalódottságát, mint bármilyen büntetés, és van, akinél érdemes valami konkrét tevékenységet kitalálni, aminek elvégzésével lezártnak tekintjük az „ügyet”. Legjobb, ha a gyermek annak tesz jót, akit megkárosított. Például már nem tudja visszaadni a testvére csokiját, amit megevett, de az aznapi házimunkát át kell vennie tőle. Ez úgy történjen, hogy a testvér is bólintson rá: igen, elfogadja ezt jóvátételként. De akkor nem emlegetheti fel másnap, hogy „te gonosz, megetted a csokimat”. Ha így történne, álljunk ki a másik mellett: „megöntözte helyetted a virágokat, te pedig azt mondtad, ezt elfogadod bocsánatkérésként. Akkor ne emlegesd, hogy mit evett meg, mert jóvátette!”
A legtöbb gyerek kipróbálja, mi a következménye annak, hogy valamit ellop, az is előfordul, hogy a szülő pénztárcájából vesz ki pénzt. Ez része annak, hogy teszteli, tényleg van-e következménye a tetteknek. Ám ha a lopás ismétlődő, mindenképp valamilyen problémára hívja fel a figyelmet. Otthoni érzelmi nélkülözésre, vagy társas problémákra. Van, aki azért lop pénzt, hogy ajándékot vegyen az osztálytársainak, mert úgy érzi, így fogják csak szeretni. Míg a családban nélkülöző gyerek mintha azt fejezné ki tettekben: kapni akarok, kevés van! Persze, nem abból, amit lop, hanem meghittségből, érzelmekből. A kamasznak sokszor lázadás a lopás, és a kortársak közötti népszerűség növelése. Minél nagyobb a gyermek, és minél gyakoribb a lopás, annál inkább el kell gondolkodni szakember bevonásán, lehetőleg családterápia segítségével.
