Akárhány éves legyen is a gyermek, minden életkorban fontos szülői feladat a vígasztalás, vagyis a túlzott stressz oldása. Az anya és apa egyfajta pufferszerepet tölt be a külvilág és a csemete között, emellett időről időre, a gyermek életkorának megfelelően felmerülnek olyan természetes félelmek, kudarcok, amely feloldásában szintén a szülő segíthet legtöbbet.
A pszichológus a héten arról ír, hogy a gyereket nem kell (és nem is lehet) minden bánattól megóvni, inkább arra kell törekednünk, hogy felkészítsük arra, hogy képes legyen kezelni a nehéz helyzeteket is. Hogyan vígasztaljunk "jól"?
Elméletben mindenki tudja, csak a hétköznapokban felejtik el gyakran: a gyereket nem lehet (nem is kell) minden szenvedéstől megóvni. Ahogy Babits írja a Zsoltár férfihangra című versében: „császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod”. Ez a pszichológia nyelvén: ahhoz, hogy valaki empatikus, integrált személyiséggé váljon, ismernie kell a szenvedést is. Fordítva sajnos nem igaz, hogy aki sokat szenved, mindenképp együtt érzővé, egészséges személyiséggé válna. Nem mindegy, mi a szomorúság oka, mikor és milyen erős személyiséget ér, és milyen segítséget kap valaki a feldolgozásához.
Kutatók sokat vizsgálták, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az esemény egyeseket összetör, míg mások erősebbé válnak az átmeneti felépülés után? Bizonyára számos körülmény összejátszásán múlik, de biztosnak látszik, hogy aki kiszámíthatónak és befolyásolhatónak éli meg a világot, és azt érzi, vannak az életnek számára fontos területei, amelyekért érdemes tenni, jobban kezeli a súlyos sorscsapásokat is. A hétköznapi nyelvhasználat számára kissé idegenül hangzó „koherenciaérzék” kifejezéssel illetik ezt a fenti - kiszámíthatóság, befolyásolhatóság, fontos és motiváló területek - hármast. Tehát, akinek jó a koherenciaérzéke, az ellenállóbb a nehézségekkel szemben.
A fentiekből érződik, miért hangsúlyozzák olyan sokat a neveléssel foglalkozó szakemberek a következetesség fontosságát: nyilván az a gyermek éli meg kiszámíthatónak a világot, aki jósolható reakciókat kap már a kezdetektől a szüleitől. A befolyásolhatóság pedig a kiszámíthatóság nyújtotta biztonságra épül azzal, hogy úgy érzi a csemete, ő maga is hatással van a vele történtekre.
Például, tudja, mi fog történni, ha a szülői intéssel szemben a hepehupás ágyra teszi le a bögre kakaót, és kiömlik. Ha ennek mindig az a következménye, hogy fel kell takarítania, akkor szabadon eldöntheti, vállalja-e ezt a „kockázatot”. Ha olykor elnéző mosollyal feltakarítja helyette a mama, máskor, mikor épp rosszkedvű, hatalmas balhét rendez, és plusz büntetést is foganatosít, akkor a csemete nem éli meg kezelhetőnek a világot.
A harmadik elem, hogy vannak-e fontos, motiváló területek az életben, összetettebb kérdés, mindenesetre egy egészséges gyermek érdekesnek, felfedezésre érdemesnek találja a világot, és ez így is marad, ha nem törik le a lelkesedését.
Amiről eddig volt szó, lassan formálódó, ám később stabillá váló személyiségvonás, amire hosszú távon hat a szülő. Nem egyik napról a másikra alakul ki az említett koherenciaérzék. Ám nap mint nap találkozik olyan helyzettel a szülő, amikor az adott pillanatban éri valami stressz, feszültség a gyermeket, és kérdés lehet számára, mikor avatkozzon közbe, és hogyan.
A csecsemőnél főleg a fizikai kellemetlenségek okoznak rossz érzést, akkor sír, ha álmos, éhes, fázik, fáj valamije. Később egyre nagyobb teret kapnak más szükségletekhez kapcsolódó stresszek, például a társas érintkezéssel vagy önbecsüléssel kapcsolatos frusztrációk. A legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy az egészen kicsi babát meg kell nyugtatni. Minél idősebb a gyermek, annál több dilemma merül fel. Például szaladjon-e oda az ember az ovis korú csemetéhez, ha elesik, vigasztalja-e meg? Bizonyára sok szülő rávágja, hogy persze, míg mások azt gondolják, anyám asszony katonája lesz, ha minden kis nyafogásra ugrik az ember.
Szerencsére minden gyermek más, és abban is különböznek, mennyi dédelgetést, vigasztalást igényelnek, így, ami az egyik gyermeknél beválik, a másiknál nem biztos, hogy jó lesz. Egy általános tanács mégis adható: különböztessük meg az együtt érzést a dramatizálástól! Egyszer megnézték, vajon hogyan viselkednek a szülők, mikor beoltják kisgyereküket, és kik azok a gyerekek, akik leghamarabb abbahagyják a sírást. Természetes, hogy a kisgyerekek általában sírni szoktak oltáskor, ám mint be is bizonyosodott, nem mindegy, hogyan reagál a szülő, mert lerövidítheti vagy elnyújthatja a megnyugvás időszakát.
Sokáig sírtak azok, akik anyukája semmiféle együttérzést nem mutatott, de ugyanolyan sokáig azok is, akik anyja, mintha ugyanazt a fájdalmat élné át, a gyermekhez hasonló szomorúsággal néztek vissza. Ám hamarabb vigasztalódott, aki látott együtt érzést a mamán, de mellette egy kis mosoly is megjelent az anya arcán, mint aki tudja, hogy nem történt semmi szörnyűség.
A fenti példa jó útmutatást adhat kisebb-nagyobb szomorúságok, fájdalmak kezeléséhez. A csemete igényli az együttérzést, akkor is, ha felnőtt szemmel apróság, ami történt. Ha a szülő csak legyint, a gyermek úgy érzi, egyedül maradt érzéseivel. Ám ugyanannyira igényli annak hiteles jelzését, hogy a helyzet megoldható, a fájdalom elmúlik vagy kezelhető. Mikor először kerül kellemetlen helyzetbe az ember, nem tudja felmérni, meg fog-e küzdeni vele. A szülő lehetősége, hogy kívülről megadja ezt a biztonságot.
Cziglán Karolina, pszichológus
