Milyen az élet egy olyan családban, ahol több a gyerek, mint a Jolie-Pitt házban? Gábor és Eszter elmeséli.
Eszter és Gábor sikeres, életvidám házaspár. Gábor vállalati pénzügyes, Eszter otthon van a gyerekekkel, nagymama a szomszédban. Arany élet igaz? És ha azt is elárulom, hogy több náluk a gyerek, mint a Jolie-Pitt házban? Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem gyakran találkozom ekkora családdal.
Miért van nektek hét gyereketek? És hány évesek?
Gábor: Sorban három lányunk (15, 13 és 12 évesek), két fiunk (9 és 6 évesek) és még két lányunk (5 és 2 évesek) van. Épp ennyit szerettünk volna. Kicsit meredeken hangzik, de ez a helyzet. Természetesen nem tűztünk ki ennyit mindjárt az elején. Az első kettőben-háromban már az elején biztosak voltunk, aztán mindig csak még egyet terveztünk.
Eszter: Az újszülöttnek mindig örül az ember, aztán megnőnek, „megöregszenek”, és más miatt lesznek szeretetreméltóak – éppen járni, beszélni tanul, vicceseket kérdez stb., de akkor meg hiányzik a kicsi a családból. Ezért (is) lett 7 gyerekünk.
Most már eldöntöttem magamban, hogy nem szeretnék több babát szülni, de ettől a döntéstől időnként még mindig fáj a szívem, néha irigykedve nézem a csecsemőket.
Milyen szempontokat mérlegeltetek, amikor újabb és újabb gyerekeket vállaltatok? Hogy bírt Eszter ennyi terhességet/szoptatást?
Gábor: egyedül élni, ugye, általában vacak dolog, és úgy láttuk, hogy egy testvérrel sokszor nehezebb bírni, mint többel. A több testvér már társaság, gazdagabbak az emberi játszmák lehetőségei, könnyebben talál társat a gyerek játékhoz, konkrét programhoz vagy akár csak panaszkodni is. Több testvér között a szélsőséges polarizálódás, ellenséggé válás is ritkább – legalábbis így tűnt nekünk. Ezért szerettünk volna több gyermeket már az elején.
A nagycsaládi hátország rendben volt (ez fontos: szövetségesek nélkül gyakran nagyon nehéz családot működtetni), ekkor még mind a négy nagyszülő élt, a munkámat elismerték a cégnél, tehát az anyagi feltételeket is biztosítottnak láttuk.
A szempontok idővel változnak: később már nem csak azt kellett mérlegelnünk, Eszter bírni fogja-e, hanem a nagyobbak szempontjait is: győzzük-e figyelemmel az iskolai tanulmányokat, a különórákat, a serdülőkort. Kettőnk közül én vagyok a hiúbb, tehát inkább nekem jut olyasmi eszembe, nem leszek-e mondjuk túl nagypapás Sára szalagavatóján.
A legújabb szempont az, hogy az idősebbek önállósodnak, sem programot nem kell nekik szervezni, se barátokat, se hozni-vinni. Szóval van, ami idővel bonyolódik, és van, ami egyszerűsödik, saját pályára áll.
Eszter: Belőlem mindig rengeteg tartalékot szabadít fel, ha olyanokra gondolok, akik nálam ezerszer rosszabb körülmények között élnek, éltek, vállaltak-neveltek gyermekeket. Most is úgy érzem, hogy amit csinálok, az nem nagy szám, hiszen nem Afganisztánban, nem a Rákosi-rendszerben élek. A negyedik gyermekünk előtt – konkrétan emlékszem – Esterházy Harmonia caelestisét olvastam, s elszégyelltem magam: én itt a jólét és szabadság tengerében „vergődöm” egy negyedik gyermek jövetelétől? Az Esterházy család hogyan merte vállalni akkor a négyet?
Ti mekkora családból jöttök?
Gábor: Mi viszont (véletlenül szintén) heten vagyunk testvérek. Az általános iskolában egyetlen osztálytársam sem volt, akinek egynél több testvére lett volna. Gondolhatod, hogy volt idő, amikor vércikinek találtam a családomat, főleg, hogy nekem úgy tűnt, hogy egyedül nekünk nincs autónk abban a káderdűlői általános iskolában…A gimnáziumban már más volt a helyzet, az osztályátlag 3 gyermek/család volt.
Eszter: Csak egy bátyám van, és viszonylag nagy a korkülönbség köztünk (majdnem 5 év). Ez már majdnem egyke-érzés. Én kicsit pörgősebb életre vágytam.
Hogyan lehet bírni energiával egy ekkora családot? Hogyan jut idő és figyelem mindenkire, emellett a munkára, háztartásra?
Gábor: szerintem jelentősen csökkent az alvásigényünk. Nem tekintem magam sem hősnek, sem áldozatnak, egyszerűen ez van. Kissé fel is gyorsultunk, illetve bizonyos dolgokról tudjuk, hogy alaposan rájuk kell szánni az időt (pl. bringás nyaralásra, sítúrára indulás stb.).
Új fejlemény, hogy már nagylányaink is jól bírják az éjszakázást. A beszélgetés, zizegés, fészbúkozás nem ér véget a kicsik ágyba zavarásakor, ellenkezőleg, épp akkor kezdődik. Persze sokszor fárasztó, de ez az ő saját idejük velünk, mert a nappalaikat az iskola és a különórák sokkal jobban beosztják. A délután pedig inkább a kisebbeké. Vidéken dolgozom, sokat utazom. Eszter nagyon megértő, de azért megérzi, hogy este hatkor vagy fél 8-kor érek haza.
Apósomtól, a pótnagymamától és szüleimtől sok segítséget kapunk pl. óvodába, különórákra szállításban, gyerekek nyaraltatásában, illetve lefoglalásában, amikor mi nyaralunk. Eszter időről időre egyik sógornőnkkel szövetkezik: a kicsi(k) hetente egy napot ott töltenek. Főleg ez alkalmas arra, hogy rendbe szedje a háztartást.
Eszter:Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok túl pedáns. Hozzánk nem lehet bármikor betoppanni, mert sokszor nagy a zűrzavar. Volt olyan nyár, amikor azt éreztem, csak annyit tudok biztosítani, hogy mindenki időben kapjon enni. Szerencsére kertes házban lakunk, s ez óriási segítség, hogy pl. újszülöttel nem muszáj naponta játszóterezni. Egyébként az energia minden estére elfogy, de még sosem volt olyan reggel, hogy pesszimistán ébredtem volna fel. Nagyon jó új napot kezdeni, 14-16 óra rengeteg idő.
És hogy lehet ezt bírni pénzzel?
Gábor: Vállalati pénzügyesként – „magyarul” treasurerként – dolgozom, ez tisztes megélhetést biztosít. (Persze tudom, így könnyű.) Nem kell beosztással élnünk, hogy kijöjjünk fizetésnapig. A takarékosság inkább tudatos döntés. Igyekszünk nem költeni fölösleges dolgokra, csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat. Egyelőre úgy tűnik, a gyerekek is veszik a lapot, elfogadják ezt a játékszabályt.
Eszter: Elvétve megyünk külföldre, a hullott almából lekvárt főzünk, új ruhát nemigen veszünk. Igen, van gyerekünk, aki ezt nehezményezi. Remélem, később megérti, hogy nem kell mindent megvennünk, amit megvehetnénk, és a társadalmi marakodásból a legtöbbet kiszakítanunk. Ezzel a szolid önkorlátozással tartozunk azoknak, akiknek semmijük sincs.
Hogy élik meg a gyerekek ezt a "szokatlanul" nagy családot? Kapnak erre vonatkozóan kérdéseket? Vannak válaszaik?
Gábor: A gyermekeinknek könnyebb dolga van, mint nekünk volt, mert a környezetükben (a rokonságban, az egyházközségben, az iskolában) sok nagycsaláddal találkoznak. Szóval látják, hogy ez az életforma megvalósítható. Szerintem nem is nagyon kapnak kérdéseket. De ha kérdezgetnék őket, valószínűleg azt válaszolnák, hogy nagy kaland az egész, az ember sohasem unatkozik, csak néha nagy a zaj és a rendetlenség.
Ma este, a vacsoránál rögtönöztünk egy kis közvéleménykutatást, milyen nagycsaládosnak lenni. Íme:
Zsolt (6): Rossz. Mert csak egy fiútestvérem van, és ha hazajövök az óvodából, és Barni nincs otthon, jön a semmittevés. Viszont sok mindenkitől megkérdezhetem, amit még nem tudok.
Barni (9): szeretném, hogy legyen egy bátyám, akivel folyton verekedhetek. Ha valakinek nincs testvére, akkor nem jó játszani.
Dorka (5): én pedig szeretnék még három fiútestvért.Vagy még négy fiútestvért!
Réka (15): Kevesebbet shoppingolunk anyámmal a Mammutban, de nem hiányzik. Kívülről úgy tűnik, hogy ránk kevesebb energia jut, pedig én jól érzem magam. Nemigen kérdezik meg, milyen, hogy sok testvérem van, de akinek kevés, az inkább irigykedik, hogy milyen jó nekem. A nagycsaládos szülőkben több az energia. Úgy látszik, megkapják a nagyobb feladathoz az erőt. Örülök, hogy nem „lekvárok” a szüleim.
Réka: A nagycsalád növeli a kreativitást, erősíti mások elfogadását és a tűrőképességet. Nyitottabbá tesz.
Gábor: De ez azért kicsit elméleti válasz, nem? Ugye, nem erre gondolsz, amikor hazajössz este? Réka: Oké. Hazajövök és rám mosolyog kishúgom, kisöcsém. Vidám az élet.
Hogyan mozogtok együtt ennyien? Hogyan laktok együtt ennyien?
Gábor: Két autót használunk (némi lelkiismeret-furdalással), egy ötszemélyes kisautót és egy kilencszemélyes buszt. Az utóbbiban bőven elférünk – mondjuk, a biciklik felszerelését utálom. Az iskolához szinte saját BKV-buszjáratunk van, összesen ha kétszáz métert kell gyalogolni, így a hétközbeni csapatmozgatás nagyja le van tudva. Ha használható a vonatközlekedés, azzal megyünk vidékre.
Szüleimmel tíz éve – hosszabb különélés után – közösen vettünk egy kertes házat Budán. A többgenerációs együttélés nem kényszer volt, hanem közös döntés. Külön házrészben lakunk, nem egymás hegyén-hátán. Nagyon bevált, óriási az élet a házban, testvéreim és családjaik is sűrűn felbukkannak.
A mérlegnek itt is biztosan két serpenyője van. Miről mondotok le, és mit kaptok cserébe?
Gábor: Miről is mondunk le? Például nem értünk rá meghízni. Nincsenek hobbijaink (vagy csak elméletben), nem járok sörözni és focizni (persze könnyű nekem, mert nem is szeretem, illetve nem tudok). Távolabbi barátainkkal nagyon hézagos a kapcsolattartás, ez kicsit jobban hiányzik, de még pár év, és jobban ráérünk majd.
Kettőnk kapcsolatának ápolására viszont jóval több idő kellene. A feleségem ugyanis a legjobb barátom is. Azért itt is haladnak a dolgok. Másfél éve táncolni járunk, hetente két órát – vicces, hogy egyetem alatt, gyerekek nélkül nem jött össze, most viszont igen. Emellett évente egy-két alkalommal tudunk néhány napra kettesben elvonulni.
Mit kapunk cserébe? Nagyon jó, amíg kicsi van a háznál, az egyik legjobb dolog a világon. Már tizenöt éve élünk ebben a meg-megújuló csodában, ez óriási ajándék. A kaland nagyobb gyermekeinkkel folytatódik. Nem érünk rá magunkkal foglalkozni, de ez szenzációsan jó dolog: állandóan észreveszünk, meghallgatunk, megértünk (legalábbis remélem). Így nehéz elkényelmesedni, lelassulni, befelé fordulni. Nem rossz, nem?
Aztán: folyamatosan meg kell oldani valamit (szomorúság, összeveszés, iskolaundor stb.), szerintem ez minket is nevel. Nem biztos, hogy jobb emberek lettünk tizenöt év alatt, de rengeteg hétköznapi lélektani tapasztalatot szereztünk, amelyek egyikét-másikát használni is tudjuk.
Ha egy-két gyermek nincsen otthon, az inkább érdekes, újraosztódnak a szerepek. Ha hárman hiányoznak, már mindenki aggódva tekinget körbe: húha, de kevesen lettünk! És elég vacakul érezzük magunkat. Amikor aztán újra együtt a banda, akkor tudjuk, hogy helyreállt a világrend. Jó együtt. Nos, elsősorban ezt kapjuk cserébe. .
Eszter: A lemondási lista nálam elég hosszú. Csak néhányat említek fontossági sorrend nélkül: szabadidő, olvasás, utazás, karrier, sport, egyedüllét. Szinte minden. Cserébe 7 csodás gyereknek vagyok az ANYJA! Belőlem bújtak ki! Tiszta csoda. Szerethetem őket, szeretnek engem, bíznak bennem, okosak, szépek, aranyosak. Most még sokszor veszekednek, de összetartóak lesznek, erősek és boldogok.
Van kérdés? Jöjjön kommentben!
