Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gyerek akkor is megmarad, egészséges, erős, szép sőt okos lesz, ha történetesen nem szopik. Utólag soha nem fogja senki megkérdezni, szoptattam-e a gyerekem, ahogy azt sem kérdezte senki, hányasra érettségiztem matekból.
Amikor Ádámot vártam, hétről-hétre olvastam a várandósnaplókat, tudományos
leírásokat, töltögettem a magzati fotókat fel és le, át- és átpakoltam a szekrényeket,
rendezgettem a babaruhákat – és mindezt egy nyolcórás munka mellett. Készültem
a szülésre, kórházat választottam, majd másikat, szülésznőt, mert azt hittem, kell,
jártunk a kórház szülésfelkészítő tanfolyamára, és elkövettem mondazokat a hibákat,
amelyeket ilyetén állapotban (t.i. tudatzavaros) lévő kismamák elkövethetnek. Csak
egyvalamire nem gondoltam: mi lesz a szülés UTÁN?
Hogyhogy mi volna? – kérdezhetne vissza a b. olvasó, - hát indul az élet! És a bé olvasónak persze igaza is volna, de lássuk be, a legtöbb elsőszülő kismama nem gondol a szülést követő időszakra. Nekünk ugyanis abban az élethelyzetben az van kiszabva, hogy a kitolásig lássunk (tisztelet a kivételnek). Pedig a szülés után rögtön jön a Második Nagy Para, az igazi agymosás: a szoptatás.
Jó-jó, azért hallunk ám a szoptatásról várandósság alatt is, olvasunk kismamaújságot, járunk tornára, satöbbi. De az a feladat valahogy akkor még elsikkad. (Mondjuk amikor a kismamatornán az oktató ex katedra kijelenti, hogy „olyan nincs, hogy nem tud szoptatni, csak olyan, hogy nem akarja eléggé!” akkor kicsit felmegy a pumpa, ismerve jópár történetet sebes mellbimbókról és fájdalmas hetek-hónapok eredménytelenségéről, de aztán befogom a számat és ugrálok tovább. Nem a morális viták élményéért jártam én tornázni.) De alapvetően szerencsém volt, mert Ádám születése után annak rendje és módja szerint beindult a tej, fájt-fájt, de hát ez van, és utána bőven ment a szopi neki gyakorlatilag az első perctől. Hittem én.
Azután hazavittem a porontyot, és jött a védőnő. Aki azzal kezdte, hogy „Juditkám, el fog menni a teje!” A miértre nem kaptam egyértelmű választ, de úgy vettem, hogy arra gondolt, hogy miután abbahagytuk a szoptatást, mondjuk egy év múlva. De azért feliratta velem a teát, a tablettát, egy ételsort, és a lelkemre kötötte, hogy masszírozzam. Már a mellem. Másnap jött a gyerekorvos. „Van elég teje?” - „Van.” - „Vigyázzon rá. Egyen rendesen. Nagyon vékony.” És itt megkezdődött egy olyan mizéria, amivel nem számoltam, és ami egészen Ádám egyéves koráig
tartott, amikoris hivatalosan azt gondoltam: mostmár akár el is apadhat.
Ugyanis napi minimum háromszori tartalmas étkezés – legalábbis számomra – elképesztő nehéz kihívás. Nemcsak megfőzni – megenni is. Pedig enni kell! Máskülönben hogy lakik jól az én szeretett gyermekem?! Enni kell, hogy szegény Ádámnak is legyen, gondoltam, és belevetettem magam a legmélyébe. Ettem. Ettem akkor is, ha nem kívántam, ettem csirkehúst rogyásig, ettem sóskát, pedig utálom, ettem annyi főzeléket, hogy már-már megszerettem őket, és tényleg, előbb-utóbb csinálnia kell Lila Fügének egy olyan igazi kismamás ételsort, mert máskülönben ezt se, azt se, amazt se szabad.
És persze rámdőltek a jótanácsok, a hetilapok, az internetes oldalak, és mind-mind azt üvöltötte, szoptatni kell. Mert ha nem kap kolosztrumot, beteg lesz – ekkoriban úgy képzeltem, a kolosztrum valami nagy, kék óvszer, amit ha ráhúzok a gyerekre, soha többet semmi baja nem lesz. A gyereked nem lesz elég okos, elég szép, elég erős, soha nem éri be a kortársait, sőt, soha nem áll szóba veled, ha nem szoptatod. Mert ma, a 21. században ha nem szoptatsz, már anya se vagy.
Rettegtem. Tényleg így van? Tényleg rossz lesz neki, ennyire? De... Nincs de. Ettem, ha nem bírtam evéssel, bevettem egy tejszaporító tablettát amit a védőnő írt fel, és persze napi kétszer lefőztem és elkortyolgattam egy másfeles szopiteát. A fülemen jött ki. De a gyerek életben maradt. Büszke vagyok.
Hülye vagyok. A gyerek akkor is megmarad, egészséges, erős, szép sőt okos lesz, ha történetesen nem szopik. A gyerek akkor marad meg, ha boldog. Most elnézem a lányomat. Négy hónapos, és már napok óta adok neki esténként egy deci tápszert, mert kevés a tejem. Hiába próbálkozom, hiába eszem, iszom csakúgy, mint a bátyjával tettem. Nincs annyi tej. Most azt gondolom, utólag soha nem fogja senki megkérdezni, szoptattam-e a gyerekem éppúgy, mint ahogy azt sem kérdezte senki, hányasra érettségiztem matekból.
Babula alszik. Gyönyörű. Jóllakott. Hogy a tejemtől vagy sem – mindegy. Boldognak tűnik. Tejjel, anélkül egyaránt.
Szerző: Judit
