Valahogy sikerült a pár évvel ezelőtti gumimaci slágert elővarázsolnia. Bevallom, engem vallatni lehetne ezzel. Gibson viszont annál inkább örült legújabb felfedezésének. 24/7-es szolgálat a világ egyik legelevenebb gyereke mellett.
Gibson éppen sziesztázik. Ilyenkor elcsendesedik ez az óriási ház. Csak aprócska szuszogást hallok. Logan, a kövér kandúr, az ágyam végében húzza a lóbőrt. Csak addig, míg Amber, a másik macska, orvul neki nem támad. Néha meglepetésszerűen, a semmiből előbukkan, és úgy veti rá magát Loganre, hogy az helyből másfél métert ugrik, a hátán persze égnek áll a szőr és szinte látom, ahogy a szívroham kerülgeti.
1. rész: Indul a kanadai küldetés
2. rész: A gyerek csak randalírozott
3. rész: Csak tíz pedig nyugodt
Sajnos az idő kezd egyre hűvösebbre fordulni. Tegnap ránk is szakadt egy jó nagy „zuhany”, az utcákon bokáig érő víz hömpölygött. Már várom a havazást. Gibson állítólag imád órákon át a hóban játszani, még az igazi mínuszok sem veszik el a kedvét ettől. Ha egy nagy sétából hazaérünk, az az első, hogy minden létező ruhadarabot ledob magáról.
Naponta 15-ször adom vissza rá a legminimálisabb mennyiségű ruhát (póló, alsónadrág, nadrág), amit nehezen, de még elvisel magán. A zoknik ellen hadjáratot folytat. Módszeresen tűnteti el őket, így lassan úgy kell összevadászni a párokat. A „hidegimádata” másban is megmutatkozik. Kedvence a fagyasztóból frissen elővett gyümölcs és zöldség mix. Amitől másnak az arcára fagy a mosoly (szó szerint), azt ő két marokra tömi a szájába. Elég sajátságos technológiával űzi ezt a szertartást.
Az elé rakott pici tálkákból, amikben a különböző nyers zöldség, hús, gyümölcs, tészta, krumpli sorakozik, kezével egy markológép markoló kanalát utánozva, precíz mozdulatokkal emeli szájához az ételt. Sajnos van még mit javítania az eljáráson. Néha célt téveszt, nem is kicsit, és így egy teljes menü található minden étkezés alkalmával az asztal alatt. Tegnap, miközben a mosogatóban az edényekből épített „Eiffel-tornyot” próbáltam fokozatosan megszüntetni, izgatottan rohant hozzám, hogy „támadt egy jó ötlete!”.
Kíváncsian vártam mi lesz az, végül kibökte: „Most azonnal süssünk vaníliás sütit!” Mire megfordultam, már pakolta is ki a szekrényből a létező legnagyobb műanyag tálat, a lisztet és egyebeket. Mielőtt még elharapózott volna, és hirtelen felindulásában a konyhát háború sújtotta helyszínné változtatta volna, első lépésként alapos kézmosásnak vetettem alá.
Néha nem árt neki, bár meg vagyok győződve róla, hogy ő bőven teljesíti az „évi két kiló koszt meg kell enni” típusú elvárást. Ebből a szempontból nem lehet rá panasz. Miközben a sütemény hozzávalóit a tálba öntöttem, Gibson kezét markolóvá változtatva csillogó szemekkel várta, mikor kezdhet bele a speciális kavaró tevékenységbe. Nem kellett sok, és az egész gyerek úgy nézett ki, mintha most halásztam volna ki a lisztes zsákból. A tálban tulajdonképpen nem maradt alapanyag, az asztal körül viszont annál több. De még mielőtt a konyhát elérte volna az apokalipszis, kezembe vettem az irányítást. Gibsonnál a sütés ennyiben ki is merült.
Viszont, ha már ennyire belemelegedtünk a ténykedésbe, a szó szoros értelmében is, gyorsan bekavartam még egy adagra valót, mivel holnap lesz Gibson napja az előkészítőben.
Ilyenkor az aktuális kiválasztott visz valamilyen rágcsálni valót a foglalkozásra, illetve egy számára legkedvesebb játékot. Erről a játékról elmesélik a többieknek, kitől kapták, miért pont ezt a kedvencük…stb. Ezen a napon ők választanak mesét, illetve a sorakozásnál is ők vezetik a többieket. Kíváncsi vagyok, melyik járművet fogja választani! Kétség sem fér hozzá, biztosan valami munkagép lesz a szerencsés. Miközben a konyhát kezdtem újra felismerhető állapotba hozni, Gibson addig ügyeskedett, míg a zongora tetejéről levadászta az elrejtett iPadet. (Gondoltam, pár percig hadd játsszon vele, addig legalább befejezem a takarítást.) Bárcsak jobban elrejtettem volna!
Valahogy sikerült a pár évvel ezelőtti „gumimaci” slágert elővarázsolnia. (Bevallom, engem vallatni lehetne ezzel.) Gibson viszont annál inkább örült legújabb felfedezésének. Örömében felpattant a székről és táncolni kezdett. Utánozta a zöld medvét. Az aprócska, félmeztelen kisfiú egy apró képernyőt bámulva dobálta kezét, lábát, ugrált, s közben fülig ért a szája. Az enyém azért fél óra múlva kezdett kicsit lefelé görbülni. Azt hiszem addigra huszonötször hallgattuk végig, de csak angolul. Aztán az elkövetkező órában franciául és lengyelül is sikerült megtalálnia. Közben Gibsonnak ismét óriási ötlete támadt. Odavonszolt a szoba közepére, hogy én is táncoljak vele. Minden ellenkezésem hiábavaló volt...aztán csak roptuk a szoba közepén, az esőáztatta, kanadai délutánon, az éneklő zöld medve meg csak hajtogatta szüntelenül:”Je m'appelle Funny Bear…”.
