Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vállalom, hogy engem rettenetesen kimerít a monotónia, a napok egymás után sorakozó egyformasága, amelyben már örömünnep, ha eljutok egy hiperbe vásárolni.
Téblábolok az egy személynek is kicsi konyhában, igyekszem a segítés látszatát kelteni, de nem igazán sikerül. Nyaralunk, azt hittem, majd elolvasgatok az árnyékban, a gyerekek majd pajkosan eljátszadoznak a nagyszülőkkel, amíg én művelődök. Helyette beszélgetek anyósommal, aki éppen ebédet főz: kétféle sült, kétféle köret, saláta. Plusz a kisebbnek külön főzelék. Közben arra is van ideje, hogy egy mondatával jó alaposan fejen találjon.
- Olyan fáradt vagy mindig, Ágikám. Biztos azért, mert túl sok szénhidrátot eszel és nem eszel elég fehérjét.
Nem, nem állok le vitatkozni evési szokásaimról. Nem kezdek el védekezni, hogy csoki nélkül egyszerűen nem bírom ki. Ő pedig nem mondja ki kerek-perec, ahogy anyám megtenné, de pontosan tudom, hogy lustának tart. Fejcsóválva nézi a nemzedékünket, akik nem bírják a strapát, bezzeg ők. Ő segítség nélkül nevelte fel a két gyereket és még maszekoltak is. Én meg arra se vagyok képes, hogy a két gyerekkel valahogy boldoguljak.
Állandóan ideges vagyok és fáradt, sőt nem átallok kiabálni az ő imádott unokáival. Nem mosogatok el rögtön ebéd után, hanem inkább ledőlök velük aludni. Képes vagyok másnap újra ráadni a gyerekre a játszótéren összekoszolt nadrágot. És még a bodykat se vasalom ki. Bűneim sora végtelenbe nyúlik, ráadásul időről időre panaszkodok, hogy a férjem túl sokat dolgozik és amikor nyolckor hazaér, már beszélgetni sincs erőm vele.
De sajnos azt is tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A játszótéren ezerszer lerágtuk a csontot, egyszerűen kimerült minden kisgyerekes anyuka. És nem csak az alvásmegvonásról van szó, hanem a házimunka értelmetlenségéről, állandó újratermelődéséről, arról, hogy az év 251. napján már nem tudok ugyanolyan lelkesedéssel homokvárat építeni, mint január elsején. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, móka és kacagás minden gyerekkel töltött másodperc, de aki ezt hiszi, hajlamos megfeledkezni a nyolc hónaposok anya nadrágjára akaszkodó szeparációs szorongásáról és a háromévesek egész napos „akajom”-mal megspékelt vonyításáról.
Vállalom, hogy engem rettenetesen kimerít a monotónia, a napok egymás után sorakozó egyformasága, amelyben már örömünnep, ha eljutok egy hiperbe vásárolni. Közben örülnöm kellene, mert tudom, hogy van aki még dolgozik is, mármint munkahelyen, távol a gyerekétől. És nekik még ott a lelkiismeret-furdalás is, hogy nincsenek együtt a gyermekkel.
Ági
