Bébinapló: Tanulom az anyaságot

Hát, ez nem olyan, mint ahogyan elképzeltem, egyáltalán nem. Nem is tudom hol kezdjem az anyaságom történetét, annyi minden történt két hét alatt, annyira más minden nap, és még mindig hihetetlen, hogy itt van Abigél, akit szépen lassan kezdünk megismerni, már nem nézzük minden pillanatban, hogy lélegzik-e, és már vannak mozdulatai és arcai, amelyek ismerősnek tűnnek.



De ennek az egésznek köze nincs semmilyen babakönyvhöz, sőt kezdem azt gondolni, hogy semmilyen más babához sem. Ki találta ki például, hogy egy csecsemő csak eszik meg alszik? Hát a mi csecsemőnk nem nagyon alszik, vagy legalábbis elég hiányosan van benne ez a funkció, és szó sincs három óránkénti szopási rendről. Bevallom, most már azt gondolom, bármit hittem is előtte, nem voltam teljesen felkészülve erre. Lehet, hogy elolvas az ember száz könyvet, de mindegyikben csak szoptatási rendről, meg altatásról van szó, egyszóval nevelési elvekről, ahelyett, hogy az anyaság érzelmi oldalára készítene fel.


Mert tudtam ugyan, hogy egy magatehetetlen jövevény jön közénk, aki ránk lesz utalva, de én arra nem voltam felkészülve, hogy Abigélnek ennyire szüksége lesz rám, hogy ez nem egy élet vele, hanem egy élet neki, legalábbis az elején, hiszen a nap 24 órájából 22-t velem tölt, a mellemen, vagy a karomban, vagy rajtam lógva a babaerszényben, és elaludni sem hajlandó másképp csak velem. Vannak persze más természetű csecsemők, de ő nem olyan, nagyon nyugodt, de egyedül lenni nem szeret, az ágyunkat például az első éjszaka elfoglalta és ott alszik azóta is velünk (már amikor alszik). Lehetne persze sírni hagyni, de végül úgy döntöttem, nem hallgatok egyik könyvre sem, egyelőre sutba vágom a nevelési elveket, és nem kezdek el szigorú szabályokat kialakítani egy éppen hogy megszületett csecsemőnek. Vicces volt megfigyelni, ahogy az első két nap levetkőztük minden előre gyártott elvünket, Abigél a mi ágyunkban alszik, akkor szopik amikor akar – bár a nappalokba azért próbálunk rendszert vinni, - és amikor nem alszik, leginkább kézben van.



Volt néhány sírós napom, az elején minden délután, meg az első rádöbbenés, hogy ez a tél most róla szól, csakis róla, aztán a pityergés abbamaradt, már csak a nehezebb éjszakák után vagyok érzékenyebb. Az azonban biztos, ha nem lett volna állandóan velünk a gyerekem apja, nem tudtam volna végigcsinálni ezt a két hetet. Lehet hogy furcsának tűnik, vagy mások számára érzéketlennek, de nekem nehéz volt elfogadni, hogy a gyerekemnek ennyire szüksége van rám, hogy állandóan velem akar lenni és állandóan szopni akar, úgy éreztem nem áll másból az élet csak szoptatásból, és ez zavart. Aztán volt egy pont, és egy hosszú beszélgetés a szülésznővel, amikor megértettem, Abigél hiába született meg, ő még ugyanúgy a testem része, - az ő szemszögéből legalábbis, - mint eddig.

Onnantól kezdve egy kicsit könnyebb, már nem veszem ki a szájából a cicit, ha látom, hogy már nem eszik, csak cumizik, (pedig a könyvek ezt ajánlják) hagyom, hogy akár másfél órát is szopjon, ha úgy akarja, vagy elaludjon a mellemen, (ezt szintén nem ajánlják) nem próbálok cumit tömni a szájába, nem akarom minden áron a saját ágyában altatni, (ezeket viszont tanácsolják) megpróbálok nem félni görcsösen az éjszakáktól, és felveszem, ha látom, hogy nem érzi jól magát egyedül.

Abigél 2 hetes.
Oszd meg másokkal is!
Mustra