A tavalyi év végén a Netflix meglépte azt, amire sokan vártak, és még többen tartottak tőle: megfilmesítette Gabriel García Márquez Száz év magány című hömpölygő regényfolyamát, a mágikus realizmus egyik alapművét, a 20. század egyik legjelentősebb regényét. De hogyan keletkezett a regény, és miért nem akarta maga az író sohasem, hogy filmre vigyék?
A Száz év magányt lehet nagyon szeretni vagy nagyon nem szeretni. Vannak, akik számára kisebbfajta revelációval ért fel az olvasása: az unalmas irodalomórák után a kolumbiai szerző áradó képzelőereje elvarázsolta őket. Mások viszont néhány oldal után elvesztek a sok hasonló (csaknem azonos) nevű karakter között, és zavarodottságukat csak a könyv végén lévő családfa tudta enyhíteni, már ha idejében felfedezték. Egyvalami biztos: a világirodalom egyik legjelentősebb alkotásáról van szó. A kötet szerepel a 100 legfontosabb könyv listáján, a megjelenés (1967 májusa) óta 30 millió példány kelt el belőle világszerte, a kritikusok között pedig akad olyan, aki szerint ez „az első könyv a Teremtés Könyve óta, amit minden embernek el kellene olvasnia”.
Mágikus történetek
A Száz év magány előtt Márquez ambiciózus újságíró volt, akinek már több regénye megjelent, az átütő siker azonban még váratott magára. Gyermekkorában Kolumbia északi részén, Aracatacában élt: nagyszülei és nagynénjei nevelték, édesanyjával csak hétéves korában találkozott. A rokonok lenyűgöző, mágikus történetei nagy hatással voltak a későbbi regényíró képzeletére; egy interjúban úgy fogalmazott, hogy nagyanyja „természetfeletti világban élt, ahol minden lehetséges, és ahol a racionális magyarázatok érvénytelenek”. A regénybeli Macondo a képzelet szüleménye, bár García Márquez valóban elhaladt egy Macondo nevű városka előtt, amikor nagyszülei aracatacai háza felé vonatozott: „A vonat megállt egy állomáson, amely kint volt a szabad földeken, és kis idő múlva elhaladt az útközben látott egyetlen olyan banánültetvény mellett, amelynek ott volt a neve a kapu fölött: Macondo.” Megtetszett neki a költői hangzású név, csakúgy, mint a Buendía vezetéknév, amely egy ismerőse apjának kéziratában szerepelt.
Kolumbiából Európába
Márquez élete során rengeteget költözködött, országhatáron belül és kívül egyaránt. Nyolcévesen, miután nagyanyja megvakult, a szüleihez került Sucre városába, ahol apja gyógyszerészként dolgozott, anyja pedig 11 gyermeket nevelt. Középiskolai tanulmányait Barranquillában, majd Bogotában végezte, a kolumbiai főváros azonban sohasem volt a szíve csücske:
„Bogotá akkor egy isten háta mögötti, gyászos hangulatú város volt, ahol a XVI. század eleje óta álmatlan eső zuhogott az égből.”
Néhány évet a jogi karra járt, majd Cartagenába költözött, ahol riporterkedni kezdett.
Az 1950-es évek végén Márquez több európai országba is ellátogatott – a korszakban nem éppen szokványos módon lehetősége volt arra is, hogy eljusson a vasfüggöny mögé, így például Magyarországra. De eltöltött néhány hónapot Párizsban is, ahol feltörekvő íróként volt szerencséje Hemingwayjel találkozni. A mindig szívesen anekdotázó Gabo (ahogy a hozzá közel állók nevezték) 1957-ben Párizsban épp a Boulevard Saint-Michelen sétált, amikor az utca túloldalán megpillantotta a neves amerikai regényírót. Angolul nemigen tudott, ezért mindössze annyit tehetett, hogy átkiabált az utca túloldalára: „Maeeestro!” Hemingway meghallotta, és barátságosan visszaköszönt neki, spanyolul: „Adiós, amigo!”
Fidel Castro barátja
Az európai évek után Márquez visszatért Latin-Amerikába. Feleségül vette gyermekkori szerelmét, Mercedes Barchát, akinek már a lány 13 éves korában kinyilvánította házasodási szándékát. Előbb Venezuelában, majd rövid kubai tartózkodás és első gyermekük, Rodrigo születése után New Yorkban telepedtek le. Ott azonban a hidegháború kellős közepén nem nézték jó szemmel Márquez kubai kapcsolatait, többek között azt sem, hogy erősen rokonszenvezik Fidel Castróval. A kubai diktátorhoz fűződő kapcsolatáról később Márquez egy interjúban így nyilatkozott: „Intellektuális barátság a miénk. Talán nem köztudott, de Fidel művelt ember. Amikor együtt vagyunk, sokat beszélgetünk az irodalomról.”
Mexikói évek
New Yorkot el kellett hagyniuk, újabb költözés következett: fiukat, Rodrigót betették egy kosárba, és felszálltak egy autóbuszra, amely a poros mexikóvárosi főpályaudvarra vitte őket. A következő évben megszületett második fiuk, Gonzalo, García Márquez pedig filmforgatókönyveket írt, reklámügynökségnél dolgozott, és szép lassan kiépítette mexikói egzisztenciájukat. Az egy fillér nélkül Mexikóba érkező család már éppen kezdett volna egyenesbe jönni, amikor történt valami: Márqueznek eszébe jutott a Száz év magány alapötlete.
Az író családjával együtt éppen Acapulcóba tartott, amikor beugrott neki a Száz év magány első mondata. Lefékezett a fehér Opellal, amiben felesége és két kisgyermeke is utazott, és visszafordult. Hazatérve felmondott a reklámügynökségnél, és másfél évig éjt nappallá téve dolgozott a kéziraton.
Bevételük ebben az időszakban nem volt: el kellett adniuk az autót, a háztartási gépeket és Mercedes ékszereit, hogy a számlákat ki tudják fizetni.
Mire 1966-ban befejezte a regényt, már több havi lakbérrel tartoztak. Ekkor Márquez visszatért a filmforgatókönyvek írásához, közben pedig kiadót keresett a kéziratnak. Először a barcelonai Seix Barralnak küldte el, de a katalán kiadó elutasította, mondván, hogy „ez a regény sohasem lesz sikeres”. Ezután egy Buenos Aires-i kiadónál, a Sudamericanánál próbálkozott, de a postázás itt sem volt zökkenőmentes: a Márquez-házaspárnál mindössze 50 peso volt, a vaskos papírcsomag feladása pedig 82 pesóba került volna. Végül annyi oldalt adtak postára, amennyi az 50 pesóból kijött, a maradékot pedig akkor kapta meg a kiadó, amikor Mercedes ékszereit zálogba adták.
García Márquez és a világhír
A kiadó vezetője végig sem olvasta a regényt, már az első bekezdés után tudta: kivételes művet tart a kezében. A Sudamericana végül 8000 példányban jelentette meg a Száz év magányt, amely óriási siker lett a megjelenés után, a kritikusok egekig magasztalták, és a pályatársak is lelkesedtek érte: Carlos Fuentes és Pablo Neruda egyaránt Cervanteshez hasonlította jelentőségét. Márquez híres lett, családjának anyagi gondjai egy csapásra megoldódtak. Művei óriási példányszámban keltek el világszerte, 1982-ben pedig megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Sokat és szívesen nyilatkozott, egy 1987-ben készült interjúban pedig beszélt arról is, miért nem szeretné, ha leghíresebb regényéből mozifilm készülne: „A regény, a filmmel ellentétben, lehetőséget ad arra, hogy az olvasó olyannak képzelje a szereplőket, a hangulatot, a szituációkat, amilyennek szeretné. A moziban ez nem lehetséges. (…)
El lehet képzelni, hogy milyen hosszú lenne a film, ami a Száz év magányból készülne. Jobban el tudom képzelni televíziós sorozatként”
– vélekedett.
A 80-as években Mexikóvárosban, Havannában, Párizsban és a kolumbiai Cartagenában élt és dolgozott. 1993-tól kezdve az Amerikai Egyesült Államokban is szívesen látták, miután a frissen megválasztott Bill Clinton kijelentette: a Száz év magány a kedvenc regénye. 1999-ben nyirokcsomórákkal diagnosztizálták. A rákból akkor kigyógyult, ám 2014-ben a betegség kiújult, és a Száz év magány szerzője még ugyanebben az évben, 87 éves korában elhunyt. Halálakor hazájában háromnapos nemzeti gyásszal tisztelegtek előtte.
Ha szívesen olvasnál még irodalmi témában, ezt a cikket ajánljuk.
