Noha rengeteg komoly művészeti értékkel rendelkező uralkodói portré maradt fönn a történelem során királyokról, királynőkről, akad néhány, amely finoman szólva sem aratott igazi sikert.
A festészettel egyidős a portréfestés, és természetesen az uralkodók képmásának megörökítése is. Hiszen szinte a kezdetektől fogva gyakori volt, hogy a gazdagok – így természetesen a királyok és királynők is – segítették a művészeket, amiért cserébe olykor műalkotásokat vártak el. Elég csak a Medicikre gondolni, akiknek támogatása nélkül egészen máshogy alakult volna a reneszánsz művészet és a reneszánsz festők sorsa. Egy uralkodótól megbízást kapni a királyi vagy királynői portré megfestésére komoly elismerésnek számított, ám nem minden esetben hozta meg a várt elismerést.
III. Károly
Néhány hónappal ezelőtt mutatták be a 2022. szeptember 8-án trónra lépő III. Károly első hivatalos portréját. Jonathan Yeo brit festő alkotása – finoman szólva – nem aratott osztatlan sikert. A Walesi Gárda tradicionális egyenruhájában ábrázolt uralkodót örvénylő piros és bíborrózsaszín kavargás veszi körül. Kritizálói azzal viccelődtek, hogy a király olyan, mintha a pokolban lenne, mások pedig gúnyosan felvetették, hogy vajon elképzelhető-e, hogy
a rengeteg piros a „brit imperializmus által okozott gyarmati vérontásra utal”.
A felháborodás, a gúnyolódás és a viccelődés csak akkor csitult, amikor a Tatler magazin egy olyan címlappal jelent meg, amelyen Hannah Uzor zambiai-brit művész Kate Middletont ábrázoló portréja volt látható. Ezután áttértek ennek kritizálására.
VIII. Henrik
Ám nem csak a modern korban születtek megütközést, felháborodást vagy visszatetszést kiváltó uralkodói festmények. A VIII. Henriket ábrázoló alkotások közül a legtöbben Ifj. Hans Holbein művét ismerik. Noha ezen sem mondható kifejezetten jóképűnek az angol király, igazi szívtiprónak tűnik, amennyiben mellé tesszük Cornelis Massys portréját.
A flamand festő a halála előtt örökítette meg az uralkodót, és az alkotáson jól tükröződik VIII. Henriken az utolsó éveiben elhatalmasodó rossz természete. Ez persze nem is csoda: még 1536-ban, 45 évesen egy lovagi tornán súlyos lábsérülést szenvedett, ami miatt egyre kevesebbet mozgott. Ez nem volt jó hatással köszvényére, ami szinte állandóan kínozta, ráadásul rettenetesen el is hízott: állítólag 173 centiméteres volt a derékbősége. Élete végén már nem is nagyon tudott segítség nélkül mozogni, így nem csoda, hogy általában meglehetősen rossz volt a hangulata.
I. Erzsébet
Apjához, VIII. Henrikhez hasonlóan a szűz királynő sem nagyon szerette, ha kedvezőtlen fényben tűnik föl a róla készült portrékon. Az ő esetében is komoly eltérés mutatkozik a legtöbbek által ismert portré, Marcus Gheeraert alkotása („A Ditchley-portré”) és egy ismeretlen szerző műve között. Utóbbin Erzsébetet a művész meglehetősen elgyötörtnek ábrázolja, összeráncolt szemöldökkel és üres szemekkel. Művészettörténészek szerint ez lehetett az első festmény, amelyen az alkotó meg merészelte mutatni a királynő egyre előrehaladottabb korát.
IV. Fülöp
Azt persze nem lehet bizonyosan tudni, hogy III. Károlyt miért ábrázolta a művész piros-pink háttér előtt, ám szakértők szerint meglehetősen bizonyosra vehető, hogy miért használt hasonló színt Gaspar de Crayer flamand festő IV. Fülöp esetében. Ugyanazért, mint ami a díszes lovassági páncél oka: hogy elterelje a figyelmet a spanyol uralkodó nem éppen szemet gyönyörködtető arcvonásairól (aminek állítólag a túlságosan gyakori vérfertőzés lehetett az oka). A festő trükkje mindenesetre működött, hiszen Fülöp egy másolatot is rendelt a portréból.
Viktória királynő
A brit királynő, akit később a legszigorúbb erkölcsi elvek megtestesítőjének tartottak, már trónra lépését követően azonnal megmutatott valamit későbbi határozottságából és tekintélyéből. Amikor Sir David Wilkie elkészítette első uralkodói portréját, így nyilatkozott róla:
„az egyik legrosszabb kép, amit valaha láttam, mind művészeti érték, mind valósághűség tekintetében”.
A festményen közvetlenül trónra lépése után ábrázolja a művész, az is a címe, hogy „Viktória királynő első tanácskozása” – ekkor még Alexandrina Viktória néven, ám az első nevet kérésére később elhagyták.
II. Károly király
A spanyol király portréfestőinek nem lehetett könnyű dolguk. A XVII. században a vérvonal tisztán tartása érdekében ugyanis a spanyol uralkodóházban elképesztő módon elterjedt a vérfertőzés. Kutatások szerint az 1450 és 1661 között tartott frigyek túlnyomó többségében valamilyen mértékű rokoni kapcsolat volt a házasuló felek között – Károly apja például az anyjának nemcsak férje, de nagybátyja is volt egyben. Károly egyébként nemzőképtelensége miatt a Habsburg-ház spanyol ágának utolsó tagja volt.
Viktória királynő, szigorú erkölcsi elvei ellenére, hosszú időn keresztül sokakat felháborító barátságot ápolt. Annyira felháborítót, hogy halála után családja annak minden nyomát eltüntette.
