A trianoni békediktátum egyik ritkán emlegetett, sajnálatos következménye volt az a 400 ezer magyar menekült, akik a döntés után, nincstelenül érkeztek az anyaországba. Sokan közülük évekig nyomorogtak a rendezőpályaudvarok és a budapesti, illetve vidéki vasútállomások vágányaira félretolt, használaton kívüli vagonokban. Cikkünkben a vagonlakók életét elevenítjük fel.
1920 decemberében kétszáz rongyos, átfázott gyerek érkezett az Országházba. Gróf Széchenyi László, az Országos Gyermekvédő Liga alelnöke kezdeményezte, hogy öt, központilag fűtött helyiséget bocsássanak a rendelkezésükre: így legalább a karácsonyi időszakot melegben tölthették. A vagonlakók gyermekeinek ugyanis a meleg otthon, a meleg víz és sokszor a meleg étel is már jó néhány éve csak az emlékeiben élt.
Trianon után
Az első világháború alatt, illetve a trianoni békeszerződés után a menekültek olyan tömegben érkeztek az anyaországba, hogy a magyar állam képtelen volt megfelelően gondoskodni róluk. Ma sem tudjuk pontosan, hány menekült érkezett a trianoni határokon túlról: a történészek 420 ezerre becsülik a számot, de nehezítő körülmény, hogy az Országos Menekültügyi Hivatalt (OMH) csak 1920-ban állították fel, s akkor sem feltétlenül regisztráltak mindenkit. A hivatal nyilvántartása 1945-ben, Budapest ostromakor megsemmisült, így legfeljebb csak becsléseink lehetnek arról, hányan lehettek, akik a világháború által megtépázott Magyarországon próbáltak meg új életet kezdeni.
Trianon árvái
A földönfutók többsége Erdélyből menekült. 1916-ban a román hadsereg támadást indított a gyenge osztrák-magyar határvédelmi erők ellen, ekkor érkezett a menekültek első hulláma. A trianoni döntés után a Felvidékről és a Délvidékről is rengetegen jöttek. Akinek szerencséje volt, az anyaországban élő rokonainál, ismerőseinél húzódott meg; mások meg sem álltak Amerikáig. „Trianon árváinak” számottevő része szinte mindenét odahagyva, szalmával felszórt vagonokban érkezett meg az anyaországba: csak kisebb bútoraikat, ruhaneműiket és legfontosabb használati tárgyaikat vihették magukkal, ugyanis a hatóságok nem engedték, hogy élelmiszert, pénzt, rezet vagy szappant (!) vigyenek át a határon. Sokan leszálltak az első magyarországi vasúti megállóban és megcsókolták a földet, így adva hálát, amiért épségben megérkeztek.
„Elapadt körülötte az egész nemzet”
Megpróbáltatásaik azonban nem értek véget. A jól szituált, saját környezetükben megbecsült családok egyik napról a másikra váltak otthontalanná, és sokan évekig, évtizedekig azok is maradtak. A magyar állam, amely impozáns tisztviselőgárdát tartott fenn Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban, képtelen volt munkát adni hajdan megbecsült alkalmazottainak, de még lakást vagy tisztességes életkörülményeket sem tudott biztosítani. Hogy lássuk, mi mehetett végbe egy ilyen, a munkájától és hazájától megfosztott tisztviselő lelkében, idézzük fel Hunyady Sándor szavait, aki Géza és Dusán című regényében így írja le a Monarchia vajdasági főszolgabírója lelkében dúló vihart a trianoni döntés után: „Zavaros dolgok jártak a fejében. A kormánybiztosság, amely szertefoszlott a semmibe, a csendőrök, akik eltűntek, a telefonja, amely megnémult, a magyar címeres gumipecsétnyomók, amelyeket most majd a szemétre dobnak. (…) Kiállította az aktát, szabályszerűen rányomta a magyar bélyegzőt. Ilyenkor valami elérzékenyülés csiklandozott az orrában.
Nem volt sem fölöttese, sem alantasa. Elapadt körülötte az egész nemzet.
Nem jött sehonnan parancs, nem adhatott semerre utasítást. Olyan volt az iroda, mint a hulla, amelyiknek még nő a körme a koporsóban.”
Így éltek a vagonlakók
A háborúban megrokkant Magyarországnak óriási problémát okozott a menekültáradat kezelése és a földönfutókká vált emberek elhelyezése: a háború idején bevezetett lakbérmoratórium és központi lakásgazdálkodás, valamint az építkezések befagyása miatt nem volt elegendő szükséglakás, ahol el tudták volna szállásolni a több százezer nincstelent. Végül vasúti vagonokban szállásolták el ezeket a családokat, így lettek Trianon árváiból vagonlakók. Többségük postás vagy vasutas volt a Monarchia időszakában, de akadtak köztük egyetemi tanárok, bírók és tisztviselők is. Nemcsak Budapesten, hanem a nagyobb vidéki városokban is szép számmal éltek a pályaudvarokon ezek az emberek; bár a pontos számot nehéz megbecsülni. Az 1920-as lapok szerint 163, 250 vagy 728 vagon állt például Budapesten a Nyugati pályaudvar és a Rákosrendező közötti síneken, de Kőbányán és Pestszentlőrincen is éltek száműzöttek.
Élet két vagonban
Minden családnak két vagon jutott: az egyikben tartották ingóságaikat, a másikban pedig laktak. A lakóvagont két részre osztották: az egyik részben főztek és mosakodtak (folyó víz természetesen nem volt), a másikban pedig aludtak. Aki szerencsés volt, annak jutott egy kályha is, aminek a csövét a szellőzőnyíláson vezették ki. De ez sem mindig segített: egy vagonlakó 1924-ben arról számolt be, hogy a mínusz 25 fokos hidegben éjjelente félóránként kell kelnie, hogy rakjon a tűzre, mert ha elmulasztja, a tűz „elalszik és kibírhatatlan a hideg.” Az újságíró találkozott olyan vagonlakó gyerekkel, akinek a hidegtől lefagyott a fél karja. A hőség ellen azonban sehogy sem tudtak védekezni:
„Az oldalfalak valósággal áttüzesednek s az ablaktalan kocsinak a belsejében olyan nyomasztó hőség támad, hogy az ember agyveleje fájdul beléje”
– panaszkodott egy távírdafelvigyázóból lett vagonlakó.
„Európa szégyene”
1920 októberében ilyen állapotok uralkodtak a sokak által Európa szégyenének nevezett vagonvárosban: „Hiába jószívűsködik a délutáni napsütés, a vagonok bádogtetejéről nem tudja leszedni a jégcsapokat. Valami szörnyűséges az októberi délutánon ezek alatt, a jégcsapok alatt elhaladni. Lépéseink alatt keservesen csikorog a keményre fagyott kavicsos homok, minden vagon előtt és alatt megfagyott víztócsa rémiszt. Kihalt a szomorú hely. Alig találunk itt-ott egy-egy nyitott ajtót. A lecsukott kocsikból fájdalmas koncert hangzik: a megbetegedett tüdők veszekedése a hideggel. Az egész vagonváros egy óriási kórház. Kórház, ahol nem gyógyulnak a dunyhák, takarók alá bújt szerencsétlenek, de napról-napra betegebbé lesznek.”
„A hideg vagonok kis koldusai”
A pályaudvarok területén hamarosan katasztrofális közegészségügyi állapotok alakultak ki. Az ürülék, a szennyvíz, a meggondolatlanul engedélyezett állattartás miatt járványok és betegségek keserítették a vagonlakók egyébként sem túl rózsás mindennapjait. A vonatforgalom nem állt le (kivéve, amikor a kifosztott és kizsigerelt országban elfogyott a szén); emiatt különösen a gyerekek balesetveszélynek voltak kitéve. Egyébként is ők voltak a legkiszolgáltatottabbak:
iskolába sokszor nem jártak, mert nem volt cipőjük, amit felvehettek volna.
A segélyszervezetek, köztük az amerikai vöröskereszt és a svájci misszió, valamint a szociális érzékenységgel rendelkező arisztokraták próbáltak segíteni, ahol tudtak – többek között egy ilyen akció keretében engedték be őket a Parlamentbe 1920 karácsonyán. Az újságok is sűrűn hírt adtak a menekült magyar gyerekek sanyarú sorsáról, és kérték az olvasókat, hogy „akiknél akad még a mostani ínséges világban egy kis élelmiszer, ócska gyermekruhaféle, juttassák azt el a hideg vagonok kis koldusai részére”.
Az utolsó vagonlakók
Családok ezrei várták, hogy az állam, ahogy megígérte, lakáshoz juttassa őket. Aki tudott, próbált valamilyen protekciót szerezni, hogy a frissen épített lakások valamelyikéhez hozzájuthasson, de sokak számára évekig tartott, amíg a vagonokból legalább ideiglenes szállásokra vagy barakkokba kerülhettek, vagy lakást kaptak valamelyik újonnan épült telepen. A problémát végül az 1920-as évek közepére sikerült rendezni: ekkor hagyták el a Kőbánya-Felsőn lévő vasúti kocsikat az utolsó vagonlakók. (Borítókép: Fortepan / Rózsa László)
Ha szívesen olvasnál még a trianoni döntésről, ezt a cikket ajánljuk.
