Sztálin 70. (valójában 71.) születésnapjára Magyarország nyolcvan ládányi ajándékot küldött, az általános és kötelező lelkesedést azonban megzavarta egy sajtóhiba.
1949 decemberében Magyarország szorgosan készülődött. Az utcákat ellepték a vörös drapériák, a gyárak fölé kikerültek a feliratok, és hosszú sor kígyózott a Reáltanoda utca sarkán: a budapestiek időben be akarták szerezni a kitűzőket, szalagokat és szobrocskákat. De véletlenül sem a karácsony hozta lázba az országot: a vasfüggönytől keletre mindenki Sztálin 70. születésnapját ünnepelte.
„Minden népek bölcs tanítójának” születésnapja
A Magyar Dolgozók Pártjának központjában már október óta zajlott az ötletelés arról, hogyan tudná szerény hazánk méltóképpen megünnepelni a jeles napot, „minden népek bölcs tanítója, a győzelmes seregek élén haladó lángeszű hadvezér, minden korok legmélyebb, legtisztább és legigazibb elméletének nagy tudósa”, azaz Joszif Sztálin 70. születésnapját. A költői jelzők Szakasits Árpád, az újságíróból lett politikus, a Magyar Dolgozók Pártja és az elnöki tanács elnöke tollából pattantak ki. Az ünnepségsorozat levezénylésével megbízott Rákosi Mátyás táviratban érdeklődött, hogy szovjet részről „van-e valami határozat Sztálin elvtárs 70. születésnapjának megünneplésére, különösen abban a vonatkozásban, hogy meddig mehetnek el a külföldi, illetve a népi demokráciák pártjai?”
Ünneplési verseny
A válasz nem ismert, de úgy tűnik, Magyarország elment a falig.
A „béketábor” országai szinte versenyeztek, ki ünnepli meg jobban, méltóbban a nagy ember születésének évfordulóját.
Bulgáriában ötmillió dolgozó írta alá a Sztálint köszöntő levelet, Pozsonyban pedig kilenc méteres szobrot avattak. Ami azt illeti, szobrunk nekünk is lett, de csak két évvel később: a lerombolt Regnum Marianum-templom helyén Mikus Sándor nyolcméteres bronzszobrát állították fel, ami tízméteres talapzaton nyugodott. Erről a születésnap előestéjén határozott Budapest Törvényhatósági Bizottságának díszközgyűlése: „viharos lelkesedéssel” döntöttek a szoborról, valamint arról, hogy Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Sztálin útnak nevezik át.
80 ládát töltöttek meg a Magyarországról küldött ajándékok
A születésnap előtt hetekkel népgyűlések, pártgyűlések, munka- és sportversenyek, kulturális programok, felvonulások dicsőítették Sztálint. A költők Sztálinról szóló verseket írtak, a zeneszerzők az ő nagyságáról komponáltak, sőt még Sztálin nyelvtudományi (!) munkásságáról is megemlékeztek. A brigádok a jeles nap alkalmából elhatározták, hogy jobban, gyorsabban, többet teljesítenek, az MNDSZ tápiószőlősi tagjai pedig külön köszöntő levelet küldtek a lángeszű hadvezérnek.
Budapesten A nagy Sztálin harcos élete címmel rendeztek kiállítást, de december 1-jétől meg lehetett tekinteni a magyarok által Sztálinnak felajánlott ajándékokat is a Műcsarnokban. Köztük például Rákosi feleségének, Feodora „Fenya” Kornyilovának „Dicsőség a nagy Sztálinnak” feliratú herendi vázáját és a Zsolnay porcelángyár a Kremlt formázó állólámpába szerelt zenélő óráját, ami félóránként a moszkvai rádió szünetjelét játszotta. A 11. kerület munkásai „páratlan szépségű, csiszolt, vöröscsillagos ólomkristály dohányzókészletet készítettek ajándékul”, de kulacs, ötkarú gyertyatartó, teáskészlet, valamint az ózdi vaskohó és a Lánchíd kicsinyített mása is ott volt az ajándékok között. Mindezt nyolcvan ládába csomagolták, majd tehervonaton Moszkvába küldték.
Sztálin a kirakatban
Készült még (alumíniumból) Sztálin-emlékérme, az Állami Áruház minden kirakatában „művészi festmények ábrázolják Sztálin életének és a Szovjetúnió történetének egy-egy jelentős eseményét”. Ha valaki a kirakatokat akarta nézegetni, túl nagy változatosságra nem számíthatott: „Az ízlés és az öröm kirakatversenye folyik Budapesten” – állapította meg a Magyar Nemzet, majd kifejtette, mit is jelent ez:
„Nincs, nincs egyetlen üzlet sem a fővárosban, amely legnagyobb és legszebb kirakatát ne díszítette volna fel Sztálin képével, szalaggal övezve, vagy virággal keretezve.
Sztálin fehér mellszobrával, a háttérben zászlók sorfalával, vagy egy-egy festménnyel, amely Sztálin gazdag életének egyik vagy másik döntő jelenetét ábrázolja.” Az utcákat, a hidakat, a várótermeket, a gyárakat, a házakat vörös zászlók és Sztálint dicsőítő feliratok borították. A könyvesboltokat 150 000 példányban árasztotta el a Képes album Sztálin elvtárs munkájáról. Sztálin műveinek összkiadását 16 kötetre tervezték, ebből az első és a második kötet már kapható volt decemberben. Sztálin rövid életrajzából ötezer díszkiadásos és 100 000 keményfedeles példányt nyomtattak, és a boltokba került a Sztálint köszöntjük című versgyűjtemény is, benne Zelk Zoltán, Illyés Gyula, Devecseri Gábor és Somlyó György verseivel. „Sajnos” Lányi Sarolta opusza nem került bele: "A neve: acél. Hova mutat, ott van a Cél. // Kemény ő, de a nehéz időkben vigaszt hoz. // Gond, amikor kínzott és fojtogatott a veszély. // Az ő szava vezérelt vissza magunkhoz."
A lángeszű hadvezér, aki a béke hadjáratát irányítja
Aki nem bírta a tömény kultuszt és inkább hazamenekült, jobban tette, ha nem kapcsolta be a rádiót: este a Kossuth Rádió a díszelőadást közvetítette. Az újságot sem volt célszerű kinyitni: a propaganda újabb mélységei és magasságai nyíltak meg ezen a napon a hadvezérről, aki
„70 év magaslatáról a kőszáli sas éles tekintetével figyeli (…) e világ eseményeit és irányítja élete eddigi legnagyobb hadjáratának, a béke hadjáratának sztratégiai mozdulatait”,
valamint „figyeli a világpolitika hegyszorosait, ahonnan agresszív erők be akarnak törni a békés völgyekbe, falvakba, városokba”. Aki moziba szeretett volna menni, megtehette, de az állampárt a Sztálingrádi csata című film díszbemutatóját szervezte aznapra; a színházakban pedig kizárólag a generalisszimuszt dicsőítő előadásokra lehetett jegyet vásárolni.
"A gyenge műsor végett nagyon sokan eltávoztak"
December 21-én délben „a Vilma királynői út és a Dózsa György út sarkán nagyszámú ünneplő közönség lelkes éljenzése közben” elindult a – Sztálin születésnapja tiszteletére – 70-es számozású troli. (Arról természetesen nem esett szó, hogy az új közlekedési eszköz valójában nem is olyan új: már 1933-ban közlekedtek trolibuszok a fővárosban.) A nagy napon ünnepi díszelőadást rendeztek az Operában: a központi ünnepségen Gerő Ernő, az MDP második embere mondott beszédet, majd magyar és szovjet művészek által előadott zenei és prózai alkotások szórakoztatták a megjelent prominens párttagokat. Kérdéses, hogy mekkora sikerrel: a későbbiekben az Agitációs és Propaganda Osztály arról panaszkodott, hogy a „díszünnepély csalódást keltett”, és „a szünetben a gyenge műsor végett nagyon sokan eltávoztak”.
"Csalók, akik önmagukat ámítják"
De történt nagyobb baj is. Az Új Világ, a „magyar-szovjet barátság lapja” december elején megjelent egyik számában a készülő Sztálin-szobrot bemutató kép mellett a vezércikk a Csalók, akik önmagukat ámítják címet kapta. Természetesen az áskálódó ellenséget, a reakciósokat sejtették a háttérben, annál is inkább, mert az igencsak üldözött katolikus egyház, a „klerikálisok” szintén zavarták a születésnapot, legalábbis a propagandaosztály szerint:
„Sok helyen az ünnepségek időpontjában litániát rendeztek, harangszóval zavarták az ünnepséget. Több helyen a papok arról prédikáltak, hogy nem embert, hanem az Istent kell ünnepelni”.
Tűzijáték a Gellért-hegyen
A nagy napot tűzijáték zárta, amit a Gellért-hegyről lőttek fel. „A nagy Sztálin, 70. születésnapját Farkas Mihály elvtárs parancsára 24 löveg 20 össztüze köszöntötte. Szerdán este a Gellérthegy tetején, a Citadellán kigyulladt 3500 villanyégő, amely a honvédség 47 méteres hatalmas ünnepi építményét világította meg. És ugyancsak szerdán este a Gellérthegyről magasba röppentek a honvédség rakétái is: káprázatos tűzijátékkal köszöntötték Sztálin elvtársat.” (A cikk fő forrása Palkó László András Jól megünnepeltük! című írása, amely a Valóság 2009/12. számában jelent meg. Borítókép: Fortepan / Magyar Rendőr)
Ha olvasnál még arról, milyen, Sztálint dicsőítő költemények születtek az ötvenes években, ezt a cikket ajánljuk.
