Az antibiotikumok és a BCG-oltás feltalálása előtt hegyvidéki levegővel, sok fekvéssel és bőséges étkezésekkel kezelték a rettegett betegséget, a tuberkulózist. A fehér halál legbőségesebben a szegények között aratott, a költséges – ám gyakran hatástalan – kezelések rengeteg pénzbe kerültek.
„Amellett még köpetem is van – tette hozzá hanyag s egyben heves vállvonogatással, ami rosszul illett hozzá, s azzal megmutatott unokabátyjának valamit, amit ulszterkabátja feléje néző zsebéből félig kihúzott, és mindjárt megint visszadugott: egy fémzáras, lapos, ívelt alakú, kék üvegkulacsot. – Ezt a legtöbben hordjuk idefenn – magyarázta. – Nevet is adtunk neki, afféle csúfnevet, nagyon mulatságos.” Az idézet Thomas Mann A varázshegy című regényéből származik: Joachim Ziemssen meséli unokatestvérének, Hans Castorpnak a szanatóriumi élet sajátosságait. (A csúfnév, amelyre Joachim utal: Kék Henrik – így nevezték a Dettweiler-féle zsebben hordozható köpőcsészét.) Ahogy akkoriban a legtöbben, akik hasonló gyógyintézetben töltöttek hosszabb-rövidebb időt, a könyv főszereplője is gazdag családból származott: a kezelés ugyanis nem volt olcsó, így a szegényeknek általában nem volt lehetőségük a gyógyulásra.
A szegények betegségének tartották a tbc-t
Violetta Verdi Traviatájából, Mimi Puccini Bohéméletéből, és persze Hans Castorp A Varázshegyből – közös bennük, hogy tuberkulózisban szenvedtek. A 19. század második felében és a 20. század jelentős részében is népbetegségnek számított. Elterjedésében nagy szerepet játszott a városiasodás, az iparosodás és az ezekkel összefüggésben – legalábbis a szegények körében – általánossá váló, szörnyű higiénés körülmények. Noha elsősorban a szegényebb emberek betegségének tartották – leginkább a nem megfelelő táplálkozással, a rossz életminőséggel és a nyomorral hozták összefüggésbe –, a gazdagok is gyakran elkapták.
A 19. és a 20. századi Európa egyik leggyakoribb idült fertőző betegsége volt, a századfordulón a halálozások 25-30 százalékáért felelt, és még az első világháború előtt is évente mintegy 70-75 ezer ember halt meg tbc-ben.
Ennek megfelelően sokféle nevet aggattak a kórra: tbc, tüdőtuberkulózis, tüdőbaj. Gümőkór, görvély és phtisis. Gyermekaszály, szárazkór, aszókór. Fehér halál.
Tiszta levegővel a baktériumok ellen
A betegség még azután is rengeteg áldozatot szedett, hogy Robert Koch német orvos 1882-ben kimutatta, hogy egy bacilus, a Mycobacterium tuberculosis okozza. A fertőzések számának csökkentéséhez azonban egyrészt kellett Louis Pasteur eljárása a tej pasztörizálására (a betegség a tehéntej útján is terjedt), másrészt Albert Calmette és Camille Guerin oltása, a BCG, valamint komoly, összehangolt intézkedések az egészségügyi hatóságoktól.
Mindezek előtt azonban maradt a jó levegő, a pihenés és a megfelelő étkezés – általában magashegyi szanatóriumokban, amire viszont csak a gazdagoknak volt pénze. Az első ilyen, kifejezetten a tuberkulózisos betegek kezelésére szakosodott intézményt Hermann Brehmer építtette 1855-ben, Görbersdorfban. A szanatórium magaslati levegőt, megfelelő higiénés körülményeket és erősítő étkeztetést kínált.
Noha az itt kezeltek szervezete sokkal jobb esélyekkel indulhatott harcba a bacilusok ellen, mint a nagyvárosok nyomornegyedeiben élő szegényeké, ez a módszer sem kínált biztos gyógyulást.
Furcsa szanatóriumi kezelések
A betegeknek naponta olykor 16-24 órán keresztül is feküdniük kellett, állapotuktól függően. A felépülés azonban gyakran esetlegesnek tűnt. „– Megelégeltem, nem hagyom magam tovább az orromnál fogva vezetni – jelentette ki fennhangon, és vérhullám öntötte el napbarnított, sötét bronzszínű arcát.
– Két hete kettes Gaffkym volt, bagatell, a legszebb kilátások, ma pedig kilenc, valósággal hemzsegnek, a síkföldről szó se lehet.
Az ördög sem okosodik ki belőle, hogy is áll ez a dolog, az ember belebolondul” – méltatlankodott Joachim a baktériumtenyésztés végeredményére utalva. Az eljárást Georg Theodor August Gaffky fejlesztette ki, aki Robert Koch munkatársa volt.
A Gaffky-skála csak az egyike volt a furcsa és gyakran rejtélyesnek tűnő eljárásoknak és módszereknek, amelyekkel a szanatóriumokban a betegeket kezelték. Ott volt például a mellkasröntgen, amely akkoriban még hatalmas újdonságnak számított. A Varázshegyben például Madame Chauchat egy röntgenfelvétellel, „az emberi test átlátszó képével” ajándékozza meg Hans Castorpot, ám egyébként a röntgenfelvétel készítése meglehetősen félelmetes eljárásnak van lefestve, amely során
a „padló ütemesen remegett”, és „valahol villám sistergett”.
Az antibiotikumok megjelenése előtt a súlyos eseteket mesterséges légmellel is kezelték. Az eljárás lényege az volt, hogy a légzésben játszott szerepét betölteni már lényegében képtelen tüdőlebeny méretét jelentősen lecsökkentették azzal, hogy a mellkasba a tüdőn kívülre gázt juttattak. Így próbálták pihentetni a tüdőt, valamint megvonni a baktériumokat a szaporodásukhoz szükséges oxigéntől. Ehhez egy szelepet ültettek be a beteg mellkasába, amely gondoskodott a tüdőn kívüli gáz utánpótlásáról. „Egy zöld szvetteres, rosszul fésült, nyurga fiatal lány, kinek bárgyú szeme félig lezárult álmosan, közvetlenül Hans Castorp mellett húzott el, karjával majdnem megérintette. És eközben fütyült...
Nem, hát ez igazán őrjítő volt! Odafütyült, de nem a szájával, azt nem is csücsörítette…”
– írt a dologról Thomas Mann. Az író tudta, miről beszél: 1912-ben három héten keresztül tartózkodott egy svájci szanatóriumban, ahol beteg feleségét kezelték.
Nem ő volt az egyetlen híres ember, aki így vagy úgy, de első kézből ismerte a betegséget. Csehov saját tapasztalatai alapján írt a kórról, a „macskájáról” híres Erwin Schrödinger leghíresebb kvantummechanikai egyenletét egy tüdőszanatóriumban jegyezte föl, George Orwell pedig az 1984 megírásakor már vesztésre állt a tbc-vel szembeni harcában.
Tüdőbaj, a magyar kór
A fertőzés természetesen a nyomornegyedekben, a szegények között szedte a legtöbb áldozatot. Magyarországon például annyira elterjedt volt az 1900-as évek első évtizedeiben, hogy Morbus hungaricusnak, magyar kórnak hívták – a halálesetek 25 százalékáért felelt. A 20. század elején felismerték, hogy központi intézkedések nélkül megállíthatatlan a betegség. Batthyány Lajos és Korányi Frigyes kezdeményezésére 1898-ban alakult meg a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Egyesülete, amelynek köszönhető volt, hogy a budai hegyekben felépült az Erzsébet Királyné Szanatóriuma, amelynek pavilonos épületegyüttese kifejezetten a szegények számára kínált esélyt a gyógyulásra.
Az ország más területein azonban nem ment ilyen könnyen a dolog. Az Est 1939-es egyik száma arról számolt be, hogy Csongrád megyében szedte a legtöbb áldozatot a tüdőbaj. Ennek ellenére nemhogy szanatórium, de még tüdőbetegosztály sem volt a megyében. Egy gyógyintézet létrehozásának ügyén egy tragikus sorsú özvegy, bizonyos Gulyás Pap Etelka kezdett el dolgozni, akinek egész családját a kór vitte el.
„Templomokban, temetőkben, lakodalmakon, keresztelőkön és névnapokon, iskolákban, bálokon, banketteken, mindenütt ott látott a nép a gyűjtőpersellyel.
Eleinte idegenül néztek rám, azután lassankint megnyíltak a szívek és az erszények” – mondta a lapnak az asszony, akinek végül sikerült is elegendő pénzt összegyűjtenie, és „1914 tavaszán már ott állt a Kurca-patak homokján az emeletes tüdőszanatórium”. (A világháború után azonban katonai elmegyógyintézet lett belőle.) Egy bő évtizeddel később a Mátrában építették föl a Mátrai Magyar (Királyi) Horthy Miklós Gyógyintézetet – az ország akkor legnagyobb ilyen intézete 300 ággyal 1931-ben kezdte meg működését.
Mindezek ellenére még 1938-ban is minden tizedik halálesetet a tbc okozott. A tüdőgondozói hálózatot az 1940-es években kezdték el kiépíteni, majd 1946-ban megindult a BCG védőoltás tömeges alkalmazása, 1953-ban pedig kötelező lett az újszülöttek oltása. Az intézkedések hatására a tüdőbajjal összefüggésbe hozható halálozások száma fokozatosa az 1938. évi szint mintegy egy tizedére csökkent.
A penicillin felfedezésének története is roppant kalandos: a legtöbben nem tudják, hogy egy rothadt gyümölcsnek is nagy szerepe volt benne.
