Makrancos Kata nevét mindenki ismeri, aki valaha is találkozott Shakespeare-drámákkal. Ez a kotnyeles és csípős nyelvű hölgy arról volt ismert, hogy miatta szerény húgának több tucat kérőt kellett visszautasítania, csak mert a nővérnek volt illendő előbb kiházasodni. Kata megzabolázásának története szólhatott volna arról is, hogy rátesznek egy nyelvbilincses szájkosarat, és számukra a probléma meg van oldva. Abban a korban ugyanis ez még bevett szokás volt.
Már eleve a megzabolázás szó is előrevetíti, hogyan is kell elképzelni egy szilaj asszonyállat megszelídítését. A házsártos, pletykás asszonyok számára kifejlesztett maszkok a középkorban jelentek meg, amikor a megszégyenítés és megbecstelenítés a bűnöktől való elrettentés és a bűnbocsánat fő eszközeként voltak jelen a mindennapi életben.
A főtéren megszokott látvány volt a kaloda, amely már Szent László törvényeiben is megjelent. Eredeti nevén lábkarónak hívták, ez arra utalt, hogy a bűnös lábát két karó közé tették, s azután gúzsba vagy kötéllel erősen összekötötték. Míg a férfiakat inkább az említett kalodába zárták vagy pellengérre állították megaláztatás céljából, addig a nőket úgy alázták meg, hogy „pletykakantárral” a fejükön sétáltatták őket a köztereken.
Szitkozódás, káromlás és becstelenítés
Ma már viccesen ráolvassuk házastársunkra, hogy házsártos vagy zsémbes asszony, de ez pár száz éve elég kemény vádként működött. Nem is biztos, hogy nagyon felvágott nyelvű volt az az asszony, akit megvádoltak szitkozódással, elég volt, ha uráról valami becsmérlőt állított a háta mögött. Függetlenül attól, hogy a pletyka igaz volt-e vagy sem, az asszony súlyos megaláztatásokra számíthatott a rendbontásért.
Kínzóeszközöket már csak börtönmúzeumi relikviaként láthatunk saját szemünkkel, a fából és vasból készült szerkezetek nevei sincsenek már aktív szókincsünkben. A megszégyenítésére szolgáló nyaklókalodákat hazánkban egyes helyeken hegedűként, brugóként vagy a jászságban garicsa néven ismerték. Míg a főként nők esetében bevetett szájkörték és szájkosarak változatos verzióival főleg az angolszász területeken találkozhatunk. Ezeket utoljára 1824-ben alkalmazták Newcastle-ban, nyilvánosan legalábbis. Az is igaz, hogy a középkorban gyakran megtorolt becstelenítés és a szitkozódás jogi bűntettét 1967-ig nem törölték az angol–walesi jogrendszerből.
Az angolul scold’s bridle kifejezésnek nincs általános magyar fordítása. A common scold egy régi angol szokásjogi kategória, olyan közveszélyes emberre mondták ki, aki megbecstelenítően nyilatkozott a szomszédságáról, perlekedett velük, hangzavart keltett, és ezzel megzavarta a közösség nyugalmát. Jellemzően nőkre vonatkoztatták ezt a bűnt, de volt, hogy férfiakat is megvádoltak vele. Anglia egyes részein a rossz kenyér vagy rossz sör eladását is ilyen bűntettként kezelték még a középkori századokban.
Egy brit történész szerint a „csúnya beszéd” ellenőrzésére és büntetésére irányuló kísérletek a fekete halálnak keresztelt pestisjárvány után erősödtek meg, amikor a demográfiai változások nagyobb ellenálláshoz és a status quo fenyegetéséhez vezettek.
Érdekesség a 17. századból
A városi törvények büntetik a szitkozódást és a káromkodást. Szitkozódásért és káromkodásért az 1600-as évek elején pénzbüntetés jár, mely összegszerűleg nincs megállapítva, hanem a káromkodás vagy szitkozódás szavainak súlyosságától függ; pl. aki lelkével szitkozódik, annak büntetése 20 frt, aki illetlen, becsmérlő vagy parázna szavakat mond, azé 4–20 frt között mozog.
A törvény nemcsak akkor bünteti az ilyen beszédet, ha nyilvános helyen történik, hanem ha magánlakásban történik is, de valaki feljelenti, kiszabják a büntetést. Nem számít az sem, hogy emberre, állatra vagy tárgyra vonatkozott-e az elhangzott szitkozódás, legfeljebb a büntetést enyhíti vagy súlyosbítja.
Néha megtörténik, hogy a személyre vonatkozó szitkozódás vagy átok miatt a sértett fél boszorkánysággal vádolja meg a sértőt, ha az átok valamilyen véletlen folytán látszólag teljesül. Érdekes azonban, hogy e törvények alkalmazásánál különbséget tesz a bíróság asszony és férfi között ilyen indoklással: „Az asszony nem tekintvén a férfiuhoz való alárendelt állapotját.” A szitkozódást 1618. április 28-ától kezdve kézi kalodába való zárással és megvesszőzéssel büntetik.
Forrás: Arcanum Dunántúli Szemle
A megszégyenítés volt a fő cél
Bevett szokás volt, hogy a bűnös fejére ráhelyezték ezt a fémzablával bíró maszkot, majd keresztülvezették a városon, egyrészt példastatuálás céljából, másrészt, hogy a lakosság kedvére leköpködhesse, alázhassa a büntetését viselő személyt. Ez elsősorban a megbánást célzott ösztökélni, de a maszkban lévő fémrúd megakadályozta a visszavágás lehetőségét is. Eleve léteztek olyan boszorkánykantárok, melyeket tüskével láttak el, így a száj bármilyen mozgása a nyelv átszúrását okozhatta. A kínzó fejkaloda viselését órákra és napokra is kiróhatták, az illető ilyenkor sem enni, sem beszélni nem tudott.
Ezen a videón egy egyszerűbb szégyenmaszk látható, amit a műsor kedvéért ki is próbálnak. A megszégyenítést elszenvedő szereplő ugyan csak pár percig viseli a maszkot, de arról számol be, hogy a fájdalom és a beszédben, mozgásban való korlátozás annyira felingerelte, hogy ha valami fokozódott benne, akkor az a szitkozódás vágya.
Groteszk díszes fejmaszkok
A fejmaszkot egyébként gyakran fel is díszítették, ormányt tettek rá, vagy fülbevalót, hogy fokozzák a nevetség tárgyát. Gyakran szereltek rá csengőt is, amint az a lenti képen is látható, hogy ezzel a büntetésben lévőre irányítsák a figyelmet.
A különböző társadalmak barbár szokásai meghökkentőek és mulatságosak is egyben. Ajánljuk figyelmedbe a középkori bizarr szokások gyűjteményéről szóló cikkünket, ha a fenti leírást borzongatóan szórakoztatónak találtad.
Borítókép forrása: YouTube
