Hogyan lett hetvenezer kínai papucsból régiségbolt? Miért nem érdekli a régiségkereskedőt az eladás? Mennyit ér egy régi szódásüveg, és ki veszi meg félmillióért? Ószeres Fricivel beszélgettünk.
„Tárgyak és történetek”. Ezt a két szót írták Ószeres Frici óbudai régiségkereskedésének ajtaja fölé. Amikor meglátogattuk, valóban kaptunk történeteket: nem is keveset, Frici történeteiből akár egy regény is kitelne. Nagymamája történetét már megírtuk, következzen hát ezúttal az ő története, a kiskőrösi vegyvédelmi ezredtől és a pomázi Bika kocsmától kezdve a kínai papucsokon át a Herendi vázákig, Rolex órákig és Közép-Európa legnagyobb zsebóragyűjteményéig.
Ott fejeztük be a nagymamádról szóló cikket, hogy amikor meghalt, az életed gyökeresen megváltozott.
Finoman fogalmazva. Amikor a nagyi meghalt, néhány hét múlva megkaptam a behívót a katonasághoz, a Varsói Szerződés egyetlen vegyvédelmi ezredébe. Olyan klausztrofóbiám volt, hogy amikor levettem a pulóvert a fejemen át, már fulladógörcsöt kaptam. Így elmenni egy vegyvédelmi ezredbe, ahol a lángszóró és a gázálarc alapfelszerelés, elkényeztetett, milliomos budai hülyegyerekként… nagyon kemény kontraszt volt, kijózanító hidegzuhany, ennél csak az lett volna rosszabb, ha börtönbe visznek. Amíg a nagyi élt, sorban álltak volna a segítők, hogy elintézzék, hová menjek katonának. Most az általa hozott ismeretségek eltűntek, mindenki elfordult tőlem. Sok embernek volt pénze a Kádár-korban, de nem vehette elő. Mi elővehettük. Amíg a nagyi élt, folyt a pezsgő az utcán, 520-as BMW állt a ház előtt, pedig jogosítványunk sem volt. De az őrületes vagyonból nem maradt semmi, tíz fillér nélkül kerültem Kiskőrösre. Utólag azt gondolom, hogy a legjobbat tette velem a sors, amit csak tehetett.
Mi történt veled a katonaság után?
Megismertem a feleségemet, elkezdtük az életünket egy tanácsi lakásban. Nem volt kaja, nem volt két forintom hazatelefonálni a szüleimnek, hogy nincs mit enni. A szüleim egyébként munkába járó emberek voltak, semmilyen szinten nem vettek részt a nagyi őrületes, világmegváltó létezésében. Nem volt senki, aki segített, vagy akár csak visszaköszönt volna. Egyvalaki tartotta velünk a kapcsolatot, furcsa módon, mint a mesében, a legkisebb, tehát a legszerencsétlenebb szereplő, George barátom, aki egy arab származású iraki keresztény volt, és egy diplomáciai testületnél dolgozott. George a nagyi idejében a diplomataboltból hozta nekünk a whiskyt meg a cigarettát, és most is hozott annyit, hogy napi pár száz forintot tudjak vele keresni a Keleti pályaudvar körüli trafikosokon. Annyira azért nem estem kétségbe, hogy elmenjek egy munkahelyre dolgozni. Ilyen nem fordulhatott elő. Én ebben, amit mi közegnek, földgolyónak, társadalomnak hívunk, abszolút mértékben nem vettem részt sokáig. Ötven fölött kezdtem lassan, finoman észrevenni, hogy vannak körülöttem emberek.
Jól értem, sohasem volt volt „rendes” munkahelyed vagy főnököd?
Egyszer volt. Egész fiatalkoromban kocsmáros akartam lenni. Egy mocskos pultból mérni a borokat, hát én ettől mindig elájultam. Pomázon a HÉV állomáson, a Bika nevezetű intézmény vezetője volt Csirke, Magyarország egyik legnagyobb vendéglátós fejedelme. Ott jelentkeztem a nagybetűs életre, jól fésült, 17 éves budai gyerekként, a kis kék bőrdzsekimben. Olyan hely volt, ahol minden nap verekedés tört ki, minden nap a sittről frissen szabadultak mutogatták a trükköket.
Egyszer még gyerek is született a mosdóban.
Amit a börtönben lehetett tanulni, megtanultam a vendégektől. Amikor véget ért a katonaság, ide kerültem vissza, de éreztem, hogy ez nem tarthat sokáig. A rendszerváltás idején az a napi pár száz forint, amit ott lehetett keresni, úgy, hogy már volt lakásom, feleségem, gyerekem, már nem volt elég semmire. A fejemben meg mindig az volt, hogy nyitok egy régiségboltot.
Miért éppen régiségboltot?
A nagyitól azt tanultam, hogy ha az embernek pénze van, régiséget vesz, aranyat, ezüstöt, meg Herendit. Amikor a panzióból elmentek a vendégek és fizettek, mi taxiba ültünk, és elmentünk az akkori Felszabadulás térre, tehát a mai Ferenciek terére. Ott volt négy-öt régiségbolt, és a nagyi minden pénzt elköltött, nullára. Amikor később a Hernád utcában laktunk, már szegény emberként, láttam, hogy a Városligetben, a Vajdahunyad várának a bejáratánál van egy régiségbolt. Szódásüvegek voltak kirakva a bejárathoz. Meghaltam értük. Megőrültem. Napi három-négyszáz forintot tudtam szerezni cigiárusítással, ott meg két-háromezer forint volt egy szódásüveg. Egyszer a Garay piac ajtajában megláttam egy hajléktalant, akinél volt egy álomszép, narancssárga szódásüveg. De olyan, hogy azért meg kell bolondulni. Megvettem tőle hetven forintért, és akkor elgondolkoztam, hogy van az, hogy én megveszem hetven forintért, a Városligetben meg kétezerért árulják.
Elkezdtél gyűjtögetni?
Igen, kis pénzből elindult a gyűjtögetés. Úgy van ez, hogy nem mész el dolgozni, de ha veszel hetven forintért egy szódásüveget, amiért kétezret adnának, és azt fölrakod a szekrény tetejére, akkor enni nem tudsz, de olyan érzésed van, hogy a férfiúi kötelességedet megtetted. Közben belefogtam a ruhabizniszbe, a ’90-es évek elején nagyon ment a ruházati kereskedelem. Én kínai raktárakat vettem meg kínaiaktól. Normális ember ilyet nem csinál: bemenni Kőbányán, a táskádban több millió forinttal egy ilyen raktárba úgy, nem tudod, hogy kijössz-e… Ezek a kínaiak nagyon becsületes emberek voltak egyébként, soha semmi gondom nem volt velük. Aztán, hogy a dobozokban mi volt, az más kérdés. De amikor veszel hetvenezer papucsot, meg kétszázezer alsónadrágot, mert ilyen tételek voltak, azt nem tudod átnézni, a kínai minőség meg nem volt tökéletes. Ekkoriban napi tizenkét órákat dolgoztam, a kislányommal, aki nyolcéves volt, nyáron címkéztük a cipőket a nyaralás helyett. Ilyenek. De éreztem, hogy ez nem az én utam. Egyszer lett annyi pénzem, hogy azt mondhattam, most elég, és jöjjön a régiségbolt. Harminckét éves voltam.
Milyen volt a kezdeti időszak?
Elindultam Pesten egy katonai zsebórával, ami akkor nagyjából hetvenezer forintot ért. Bementem nyolc-tíz helyre, és mindenki azt mondta, hogy nem kell. Vagy adjam be a bizományiba.
Hát, mondtam, ha nem fizet senki, akkor majd én nyitok egy pici boltot, és majd én fizetek.
Én butuska azt hittem, hogy emberek majd özönlenek a boltba a Zápor utcában, Óbudán. De senki nem jött be. Volt egy barátom, egy már akkor is idős tanítómesterem, ennek a szakmának a doyenje, na, ő sokat járt hozzám beszélgetni. Tartotta bennem a lelket, azt mondogatta, hogy ne hagyd abba, mert olyan hitvány emberek csinálják ezt a szakmát, te csináld, jó lesz ez. Ha ő nem jár be, már rég befejeztem volna. De ennek a szakmának a megtanulása nagyon sokba kerül. A kezdő tőkém nagyjából, akkoriban három lakás ára volt, ebből kettőnek az ára nagyon gyorsan elfogyott. De sehol nem tanítják, hogy ha bejössz, tőled mennyiért lehet úgy elvenni a tárgyat, hogy befizessem az adót, és még te is örülj. Az eladás nem érdekel, csak az áru megszerzése. Soha nem vágtam fejbe senkit érte, félreértés ne essék. Huszonöt éve dolgozom, huszonöt éve ugyanaz a telefonszámom, az adószámom, nincs egy ember, aki azt mondaná, hogy engem a Frici becsapott.
Egyébként is, ez az a szakma, amit nem lehet egy életen át sem megtanulni. Itt az kell, hogy jó asztalos legyél, jó kovácsmester, jó restaurátor, érts a brillhez, a bútorhoz, a műtárgyakhoz, a Herendihez, ismerd az órák szerkezetét. Ilyen ember a világon nincs. Bizonyos területeken eljuthatsz egy szintig, ha valaki fegyverekkel foglalkozik, akkor remekül fog érteni a kardokhoz, ha karórákkal, fogja tudni, hogy a Rolex melyik évtől használt gyors dátumváltást, de aki professzora a Rolex órának, nem fogja ismerni a 20. század festészetét. Mi mindennel foglalkozunk, de így semmihez nem érthetünk igazán.
Mint az újságírók...
Nem, dehogy. Na szóval, már ott ücsörögtem már vagy tizenöt éve, amikor bejött egyszer egy haverom. Volt egy tévéreklám, abban szerepelt, hogy trikóban kínálgat az Ecserin egy festményt, fiataloknak. Bejött, együtt kinevettük a világot és megcsináltuk a budai oldal legnagyobb régiségboltját a Perc utcában, 400 négyzetméteren.
Ott aztán tényleg őrület volt, amit műveltünk. A vége felé már eljutottunk oda, hogy nem engedünk be senkit.
Mert nem jött be a vevő, csak az, aki vagy jól akart járni, vagy tudást, információt akart szerezni. Addigra teret hódított az internet, nem volt értelme nyitva tartani, érdemesebb volt online intézni az eladást. Akkor költöztünk ide, a Bécsi útra, és ezt az ingatlant már úgy választottuk, hogy ne akarjon bejönni senki.
Ebben a szakmában mindenki nagyot, többet akar mutatni. Mindenki galéria, mindenki nagyon menő, akad olyan is, hogy összevásárolják a törött cserepeket és úgy rakják ki a kirakatba, mintha hibátlan lenne. Ha mindenki nagyot akar mutatni, akkor én kicsit. Aki oda, lentre, abba a kis koszos átvételi helyiségbe bejön, és az általam nagyon magasra emelt falat megugorja, az általában nagyon boldog lesz az üzletkötés végén.
Honnan lett áru?
Az áruhoz jutás nagyon nehéz dolog, pedig arról szól az egész. Nekem nem az eladásról szól a munka, hanem arról, hogy árut vehessünk, pedig tényleg van, több száz négyzetméteren. De a kereskedő, az beteg. Nekünk minden nap kell az új áru. A társadalom fele úgy van vele, hogy „elválok tőled, ha nem pakolod ki a garázst”, a másik fele meg a másik megőrül azért, hogy valamit megvegyen.
Azt mondod, hogy eladni nem szeretsz?
Az eladás kényszer, hiszen ebből élünk. De amikor fizet valaki, abszolút prostituáltnak érzem magam. Sokszor azt gondolom, nekem ne fizessen senki, inkább odaadom ajándékba.
Nem értem.
Veheti az én cuccomat, de azt úgy kell csinálni, hogy ő ne tudja, hogy tőlem vette, és én se tudjam, hogy az övé lett.
Még mindig nem értem.
Megvesznek cuccokat, de nekünk, ugye, az volna az ideális, hogyha éppen annyi tárgyat vennének meg minden hónapban, amennyiből éppen meg tudjuk venni a következő árut. Nekünk ez az érték. Értékesebb, mint a bankjegy. De közben meg akkor működik jól a bolt, ha az ember keres annyi pénzt, ami tudja finanszírozni a továbblépést, és ki tudja fizetni a számláit. De ha pénz van a kasszában, az azt jelenti, hogy valamit elvittek. Ha húsz jó tárgyat elvisznek egy hónapban, az pokol. Vigyenek el inkább csak hármat.
Közben viszont nincs kedvenc tárgyad. Nem kötődsz egyikhez sem?
Nem vagyok gyűjtő. Nem azt akarom, hogy legyen még ötszáz, hanem ha meglátok valamit, és tudom, hogy nekem az kell, akkor megszerezzem.
Egyfajta vadászat, meg kell szerezni a zsákmányt?
Pontosan.
A gyakorlatban hogyan zajlik ez? Jön valaki, hoz egy tárgyat, és…?
Ha behozza egyáltalán. Sokszor csak a fényképet akarja megmutatni a telefonon, ilyenkor mondom, hogy bocsánat, én nem szeretném a telefonját nézegetni. Felállítottam a saját értékrendemet és az etikai, erkölcsi érzékeim alapján egy rendszert, és nem vagyok hajlandó eltérni attól semmilyen módon.
Hogyan lehet áruhoz jutni? Lomtalanításon?
Életemben nem voltam lomtalanításon. Nagyon szeretnék, de nem merek, nehogy azt mondják, hogy ott a Frici, és túrja a szemetet. Pedig annyira szeretnék a lomiban turkálni, kibontani egy táskát például. Mondjuk, megtehetem mások fiókjában. Az napi rendszerességgel fordul elő, hogy kihívnak egy lakásba, ahol meghalt a nagymama.
Van valami sorsszerű abban, hogy amikor a nagyi meghalt, az én hagyatékomat elvették, én meg százezer másik ember hagyatékát veszem meg.
Mi az értékes egy hagyatékból?
Általában azt hiszik, hogy a szép váza, a nagy kristály, a bútorok, a szőnyegek, a csillárok kellenek. Pedig többnyire azok a tárgyak tetszenek, amiket kidobtak volna az új tulajdonosok: a kitüntetések, a régi pénzek, a papának a kardja, a váll-lapja, az első világháborús katonasapkája. Vagy egy jó szódásüveg. Ma ezek mennek, meg a régi plakátok, a zománc reklámtáblák. Az a jó régiségkereskedő, aki tudja egy tárgyról, hogy annyira ritka, hogy valakinek biztosan fog kelleni. Nem tudom, hogy van-e olyan festményem, amit félmillió forintért el tudnék adni. De egy szódásüveget nagyon könnyű eladni félmillióért.
Tényleg?
Ha valaki behoz egy olyan tárgyat, ami egyébként nincs, nem engedem ki.
Nem érdekel, hogy mennyibe kerül, úgyis találok valakit, aki többért megveszi.
Abból a tíz paliból, akinek ebben az országban kell, lesz három, akinek még pénze is van rá. Még akár meg is versenyeztethetem őket, egy aukción. De ezek a dolgok nincsenek fenn az interneten, mégis azt hiszik sokan, hogy az internetről lehet tanulni. Pedig az van fönt, amit fönn akarnak hagyni.
Mit keresnek ma a zománctáblákon és a szódásüvegeken kívül?
Szeretek olyan tárgyakat eladni, az online térben vagy a barátaimnak, amik izgalmasak. Egyértelműen a férfi gyűjtői tárgyaknak van ma kereslete. Minden, amivel egy kilenc vagy kilencvenkilenc éves fiú játszana. A kard, a műszaki cikk, a mikroszkóp, a katonaruha, a karóra, a zsebóra. A zsebórát gyűjthetik a fiókban, a karórát meg lehet mutogatni.
Hány tárgy van itt?
Tíz évvel ezelőtt százezer tárgyunk volt. Úgy néztünk ki, hogy olyat én még életemben nem láttam, és azt gondoltuk, hogy nincs elég, vásárolnunk kell. Most sincs kevés, sok ezer, lehet, hogy tízezer is.
És mindet számon tartod? Ha bejön valaki, és teszem azt, a Tanácsköztársaság idejéből keres plakátot, tudod, hogy hová nyúlj?
Nem jön ide, mert nem engedem be.
Nem akarok neki eladni. Nincs eladás, vétel van.
Azt hiszed, hogy viccelek, de nem. Gyerekkorunkban, a bizományi áruházakban is az átvevő- és a felvevőhely nem egy helyiségben volt. Jó esetben nem találkozott az eladó a vásárlóval. Az átvétel és az eladás teljesen más sztori. Mi itt csak átvétellel foglalkozunk, az online térben lehet vásárolni.
De akkor kit engedsz be ide?
Normálisan senkit, egyébként azt, aki átmássza az általam már említett emelt falat. Többen jöttek ide újságírók az utóbbi időben, mint vevők, ez biztos. Aki vásárolni akar, megteheti online.
Teljesen egyedül működteted ezt az egészet?
A kislányom a munkája mellett segít nekem, főleg az online térben, és van egy cégtársam, mert egyszer el kellett adnom a fél céget, hogy meg tudjak venni egy elképesztő zsebóragyűjteményt. Egy nagyon kedves barátom társult be, én végzem az operatív munkát, ő pedig lélekben támogat. Én söprök fel a bolt előtt, én veszem az árut, én hozom a döntéseket, ő pedig mindenben támogat.
Külföldre szoktál járni, hogy árut vásárolj?
Életemben nem voltam külföldön, talán egyszer-kétszer Bécsben.
Hogyhogy?
Nem érdekel, nem szeretek utazni. Ha lemegyek a Balatonra, és este nem jöhetek haza, rosszul vagyok, sírógörcsöt kapok, hányingerem lesz.
De akkor hogyan tudsz a munkából kikapcsolódni?
Például most, hogy beszélgetünk. És az az álmom, hogy bezárok két hónapra, és megírom a nagyikám történetét. Hazamegyek, megkérem a nejemet, hogy főzzön ötezer kávét, nyitva van az ablak, mondjuk, tavasz van, napsütés, nézem a Pilist, és írok. Nem tudom, hogy meg tudok-e írni egy könyvet, vagy hogyan kezdenék hozzá, de ha van valamilyen vágyam, akkor az ez. Vagy az is nagyon tetszene, ha megfilmesítenék a történetét. Elüldögélnék szívesen másfél hónapig a forgatáson. Ezek a vágyaim, bocsánat, semmi más.
Ha szívesen olvasnál arról, hogy a zsebórán kívül régen milyen kiegészítőket használtak a férfiak, ezt a cikket ajánljuk.
