Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az afroamerikai rabszolgák számára az egyetlen kiutat gyakran az jelentette, ha megszöktek az ültetvényekről, és az északi, nem rabszolgatartó államokban kerestek menedéket – némelyek egészen extrém menekülési módokkal próbálkoztak, közülük is kiemelkedik furfangosságával Henry „Box” Brown, aki ismerősei segítségével bedobozolta és postára adta magát.
Nem fizetett, eladták a családját
Henry Brown rabszolgasorba született egy Virginia állambeli ültetvényen, 1815 körül, a fiút és két testvérét édesanyjuk nagy odaadással és buzgó vallásossággal nevelte; amikor Henry 15 éves lett, gazdája az állam fővárosába, Richmondba vitette, hogy az ottani dohánygyárában dolgozzon. Néhány évvel később Richmondban a fiatalember megismerkedett egy Nancy nevű rabszolgalánnyal, akivel egymásba szerettek, összeházasodtak – bár a törvény nem ismerte el legálisnak a házasságot –, és négy gyerekük született; a családi boldogság azonban nem tartott sokáig, Henry és Nancy közös tulajdonosa ugyanis úgy döntött, a nőt és a gyerekeket eladja egy másik ültetvényesnek.
Ha a család szétszakítása nem lett volna elég, Nancy új gazdája folyamatosan pénzt követelt Henrytől a nő és a gyerekek elszállásolására és ellátására; amennyiben a férfi nem lenne hajlandó fizetni – fenyegetett az ültetvényes –, családtagjait eladja egy másik államba, és sohasem látja őket többé. A szerencsétlen férj szorongatott anyagi helyzete ellenére igyekezett megadni a követelt összegeket, egy idő után azonban kifogyott a pénzből, zsarolója pedig tartotta a szavát: Nancyt és a gyerekeket eladta egy ültetvényre a messzi Észak-Karolinába.
Brown ekkor döntötte el, hogy mindenáron elmenekül Virginiából: buzgó templomba járóként és kórustagként jó kapcsolatai voltak a helyi protestáns gyülekezetben, ezt kihasználva talált is két segítőkész személyt, James C. A. Smitht, egy felszabadított rabszolgát és Samuel A. Smitht, egy rabszolgaság-ellenes aktivistaként is ismert fehér cipészt a szökés megvalósításához. A három férfi különös tervet eszelt ki: egy helyi áccsal készítettek egy háromszög alakú, 76 centiméter magas, egyik végén 91, másik végén 81 centiméter széles fadobozt a tetején három apró lyukkal, majd a dobozt – benne Brownnal – feladták postán Philadelphiába a kvéker Rabszolgaság-ellenes Társaság címére.
Több mint egy napon át utazott dobozba zárva
A fadoboz elkészítéséért és a szállításért Brown összesen 86 dollárt – megtakarított pénze nagyjából felét – fizetett; a doboz oldalára, hogy elkerüljék a kérdezősködést, a „szárazáru” feliratot írták, a belsejét pedig gyapjúszövettel bélelték ki, nehogy a „küldeménynek” baja essék. Brown, aki ülő helyzetben foglalt helyet a dobozban, egy kis üvegnyi vizet és néhány kekszet is magával vitt táplálék gyanánt. Segítői rászögezték a doboz tetejét, megjelölték, melyik oldalával felfelé kell azt szállítani, majd csomagként feladták az Adams Express postaszolgálat helyi kirendeltségén.
A furcsa küldemény 27 órát utazott, mire rendeltetési helyére ért, az 516 kilométeres távot lovas postakocsin, vasúton, gőzhajón, ismét postakocsin, vasúton, kompon, vasúton és végül megint csak postakocsin tette meg – a körültekintő utasítások és a megjelölés dacára a dobozt többször is oldalára vagy fejjel lefelé fordították, csak a szerencsén múlott, hogy Brown egyetlen végtagja sem tört el vagy szenvedett maradandó károsodást. 1849. március 30-án a doboz és utasa szerencsésen megérkezett a címzett, egy philadelphiai kvéker üzletember tornácára.
A dobozból kiszabadulását követően állítólag „Örvendek, uraim!” felkiáltással köszöntötte a Rabszolgaság-ellenes Társaság illetékeseit, azonban annyira legyengült a viszontagságos út során, hogy azonnal összeesett; amikor végül magához tért egy, az alkalomra átírt bibliai zsoltár eléneklésével köszöntötte a szabad életet. Brown elmesélte hihetetlen szökésének történetét a sajtónak, a sztori hamarosan országos szenzációvá lett, az egykori rabszolgából pedig igazi médiasztár vált.
Turbános afrikai hercegként lépett fel a közönség előtt
Hősünk úgy döntött, pénzre váltja a hírnevét, és országos turnéra indult, tömött előadásokon mesélte el részletesen és erős drámai túlzásokkal kalandját az ámuló közönségnek, miközben rabszolgadalokat énekelt, és egy 49 festményből álló panoráma-diavetítés keltette életre a sztorit; a fellépésekről természetesen a híressé vált fadoboz sem hiányozhatott. Felesége új tulajdonosa felajánlotta Brownnak, hogy jó pénzért megvásárolhatja tőle Nancyt és a gyerekeket, ő azonban visszautasította az ajánlatot, és soha többet nem kereste egykori családja társaságát – életrajzának ezt a nem éppen szimpatikus részletét segítői és impresszáriói igyekeztek homályban tartani.
A rabszolgaság-ellenes küzdelem élharcosa, Frederick Douglass megrótta Brownt, amiért ország-világnak elmesélte szökésének történetét, hiszen emiatt a déli hatóságok jobban igyekeznek majd figyelni a postai küldeményeket, vagyis más rabszolgák számára lehetetlenné válik a menekülésnek ez a módszere.
A következő évben új törvényt hoztak, mely szerint a szökött rabszolgákat – amennyiben sikerül őket minden kétséget kizáróan azonosítani – gazdájuk még a nem rabszolgatartó államokból is hazahurcoltathatja; mivel Brown országosan ismert személy lett, attól tartott, könnyen horogra akadhat, ezért inkább otthagyta szülőhazáját, és Nagy-Britanniába települt át. Az óceán túlpartján folytatta előadóművészi, mutatványos tevékenységét, sőt, még sokkal extravagánsabb külsőségeket öltött: az európai közönség előtt mint turbános afrikai király jelent meg, bűvésztrükkökkel szórakoztatta a nézőket, például kölcsönkért órákat, ékszereket tüntetett el a fadobozban, és a hipnózis mikéntjét is elsajátította. Legbizarrabb mutatványában a nézőket birkákká hipnotizálta, és felszólította őket, hogy nyájként kövessék.
Angliában Brown másodszor is – ezúttal törvényesen – megházasodott, egy fehér bádogosmester Jane nevű lányát vette el, akitől egy lánygyermeke született, Annie; 1875-ben, tíz évvel a polgárháború lezárultát követően családjával visszaköltözött az Egyesült Államokba, majd Kanadában telepedett le. Utolsó ismert színpadi fellépésére Torontóban került sor 1889-ben, ezt követően az egykori „bedobozolt ember” csendes visszavonultságban élte nyugdíjas éveit; az ontarióbeli Brampton városában érte a halál, 82 éves korában.
