Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az emberiség történetét végigkísérte az ellenségkép gyártása, démonizálása és a befolyásolható tömegek érzelmeire kihegyezett propaganda.
„Tollüzemi munkások, munkatársak és asszonytársak! Láthatjuk, hogy az amerikai imperialisták nem bírnak veszteg maradni. Mindig azt akarják, hogy vérontások, gyilkolások legyenek. De nagyon megjárják! (...) És megakadályozzuk, hogy egy harmadik világháborút kirobbantsanak, mert mi is üzemi munkások vagyunk és nem akarjuk azt, amit Koreában csinálnak a gyilkosok a munkásokkal. Mi, dolgozók, munkával és a dolgozók közötti felvilágosító munkával tudunk harcolni a békéért. De nem utolsósorban többtermeléssel. És ha kell, fegyverrel is megvédjük édes békénket” – olvashatták a Bácskiskunmegyei Népújságban 1950 decemberében Tóth Luca, a Kiskunfélegyházi Tollüzem dolgozójának harcos kirohanását az érdeklődők.
Kemény ököllel csapott az imperialisták felé
Nem ő volt az egyetlen, aki „az imperialista kutyák” ellen felszólalt az újságban. Rácz Istvánné, „négy gyermek anyja” szintén megfogadta, hogy „többtermelésemmel ütök egyet a háborút akaró, imperialista kutyák fejére”, egyúttal kifejezte szeretetét a „mindnyájunk békéje felett őrködő” Sztálinnak, és megköszönte Rákosi Mátyás jóságát is.
Szabó Józsefné kijelentette, hogy „munkahelyünkön állandóan foglalkozunk a béke kérdéseivel”, Csőke Zoltánné pedig „kemény ököllel” csapott az imperialisták felé.
Fazekas Ilona is egyetértett abban, hogy „az aljasok” az életükre és a jövőjükre törnek, még szerencse, hogy „velünk van a nagy Szovjetunió és bölcs vezére, a nagy Sztálin.”
A propaganda célja
Az 1950-es évekből szinte vég nélkül idézhetnénk a hasonlóképpen fanatizált – vagy a Rákosiékat kiszolgáló pártsajtó által kitalált, ki tudja – megszólalókat. Bizonyára akadtak olyan nyilatkozók, akik egyetértettek azzal, amit elmondtak; a hatalmon lévő pártnak azonban könnyebb és célszerűbb volt egyoldalúan bemutatni a véleményeket. A propaganda célja ugyanis nem (volt) más, mint a tömegek befolyásolása, meggyőzése és manipulálása, pszichológiai és politikai eszközöket bevetve.
Egy kis propagandatörténet
A trükk egyáltalán nem volt új: sőt, az írásbeliség kezdete óta velünk van. Mióta világ a világ, a politikai hatalom birtokosai mindig szerettek ellenségképet kreálni; ellenfeleik személyét lejáratni (ez az argumentum ad hominem, amikor valakit gyalázkodó, becsmérlő, leginkább hamis állításokkal igyekeznek hitelteleníteni), miközben saját tetteiket és jelentőségüket az egekig magasztalják.
Az első példák a propaganda működésére szinte egyidősek az emberiséggel.
Már az Egyiptomi Újbirodalomban a fáraó isteni erejének tulajdonították a győztes csatákat, s a köznépből nagyságával fizikailag is kiemelkedő fáraóábrázolások azt a célt is szolgálták, hogy az egyiptomiak biztosak lehessenek abban, hogy életük és biztonságuk a fáraó erős kezében van. A Kr. e. 520-ból származó behisztuni felirat Perzsiában egy 25 méter széles és 100 méter magas, csiszolt sziklafalon, három nyelven hirdette I. Dareiosz király nagyságát és hőstetteit.
A "suttogó" propaganda
A „suttogó propaganda”, azaz a sokszor valótlan pletykák terjesztése az ellenfelekről sem mai találmány. Octavianus és Marcus Antonius egymást vádolták kicsapongással, részegeskedéssel, gyávasággal; Dzsingisz kán pedig szívesen küldte az ellenfél seregeibe embereit, hogy híresztelésekkel ássák alá a vezetőkbe vetett bizalmat.
Egyházi és világi propaganda
A propaganda szerepe a könyvnyomtatás elterjedése után értékelődött fel igazán. Maga a szó a latin propagare igéből származik, melynek jelentése: „elterjeszt”. A katolikus egyház 1622-ben hozta létre a Congregatio de Propaganda Fide (Hitterjesztési Kongregáció) nevű szentszéki hivatalt; s a késő középkorig és kora újkorig elsősorban egyházi propagandáról beszélhetünk. A 18. századtól kezdve azonban egyre erősebb lett a világi propaganda, abból a célból, hogy a politikai élet bizonyos szereplői támogatottságot szerezzenek.
1857-ben például a Brit Kelet-indiai Társaság a sajtó hathatós közreműködésével az ellenük fellázadt szipojokat angol nők és lányok megerőszakolásával vádolta.
Az amerikai függetlenségi háború sem volt mentes a propagandától, az 1890-es években pedig a magyar származású Pulitzer József olyannyira sikeresen becsmérelte lapjában az elmaradott, erkölcstelen, rabszolgatartó Spanyol Birodalmat, hogy nagyban hozzájárult 1898-ban a spanyol–amerikai háború kitöréséhez.
Goebbels módszerei
A modern kori propaganda az első, majd a második világháború idején süllyedt újabb mélységekbe. Ekkor a lapok már tudatosan használták a propaganda ma is ismert eszközeit: a dehumanizációt, azaz elembertelenítést; a rémhíreket, az ellenfél démonizálását és a legfontosabbat: az emberek, a tömegek érzelmeire való rájátszást, amelynek eszköze akár a félelemkeltés is lehet. Hitler, a brit propagandát okolva az első világháborúban elszenvedett német vereségért, külön propagandaminisztériumot hozott létre Joseph Goebbels vezetésével, amely „mesterien” elérte, hogy a diktátor téveszméi és a nácik széleskörű támogatottságot kapjanak.
A független gondolkodás halála
Goebbels nem válogatott az eszközökben. Utódjai azóta is az ő nyomdokaiban lépkednek, amikor mozgóképekkel, könyvekkel, a média felhasználásával és befolyásolásával igyekeznek ellenségképet és bűnbakot gyártani. Goebbels számára a művészeti alkotások, a sajtó, a rádió, a színház és az összes olyan terület, amely korábban az emberek szórakozását szolgálta, a propagandaüzenetek fontos közvetítőjévé lépett elő.
„Olyan technikai eszközökön keresztül, mint a rádió és a hangszóró, 80 millió embert fosztottak meg a független gondolkodástól”
– árulta el később a Birodalom fegyverkezési minisztere és a haditermelés irányítója, Albert Speer. Goebbelsnek arra is gondja volt, hogy ne lehessen kikapcsolni a lelki mérgezésért felelős állandó zajt: hangszórókat helyezett el a közterületeken, a gyárakban és az iskolákban, hogy a propaganda üzenetei minden némethez eljussanak.
"A háború: béke, a szabadság: szolgaság; a tudatlanság: erő"
Néhány év múlva a Vasfüggönyön innen rekedt németeknek (és az összes többi kelet-európai nációnak) már teljesen más ellenségképről papolt a média. A kommunista rezsim szinte az összes szólamot átvette Goebbelstől, csak éppen német, zsidóellenes propaganda helyett a Szovjetuniót és Sztálint, valamint a kommunizmust dicsőítő filmek, újságcikkek, plakátok harsogtak mindenhonnan. A propagandának a későbbiekben sem áldozott le az ideje: az ellenfél démonizálása, az erőteljes, érzelmekre építő retorika és a faék egyszerűségű üzenetek úgy tűnik, mindmáig működnek, s Orwell sem feltétlenül a fantázia birodalmában barangolt, amikor olyan totalitárius államot mutatott be, amelyben „a háború: béke, a szabadság: szolgaság; a tudatlanság: erő”.
Ha szívesen olvasnál még Orwellről, ezt a cikket ajánljuk.
