Illusztris társaságban mozgott a világhíres spanyol festő, Pablo Picasso, a kubista festészet egyik megalkotója ahogyan az ugyancsak megbecsült mexikói kollégája, Diego Rivera, a muralista festészet jeles alakja is. Mindketten élvezhették a 20. század meghatározó egyéniségeinek barátságát és egy jó darabig egymásét is.
2016-ban Los Angelesben rendhagyó művészeti kiállítás kapuit nyitották meg, melynek témája az volt, hogyan hatott egymásra a mindössze öt év különbséggel született két spanyolajkú festőikon munkássága. Pablo Picasso és Diego Rivera művészetének kölcsönhatását egyedi megközelítésből tálalta a tárlat, melynek kapcsán párbeszédre invitálták a két festőművész unokáit. Bernard Ruiz Picasso és Juan Coronel Rivera nagyapáikról megjegyezték: nem csak festőzsenik, valódi filozófusok is voltak, akik művészetükkel társadalmi eszmékért harcoltak.
Galériákban, kávézókban gyűltek össze egy politikailag forrongó korszak új művészeti irányzatainak és világmegváltó gondolataiknak megvitatására.
A társadalmi szerepvállaláson és a kitörölhetetlen művészeti lábnyomukon kívül közös volt még bennük a gyengébbik nem iránti csillapíthatatlan vágy és egy ideig egymás feltétlen tisztelete is.
Pablo Picasso
A málagai kubista festő Spanyolországon belül is talált világklasszis kihívót magának. Salvador Dalíval közösen emelték a 20.század közepének spanyol festészetét elérhetetlen magasságokba. Kettejük viszonyát nem elsősorban a szakmai rivalizálás feszítette szét, annál meghatározóbb volt a különböző társadalmi és politikai nézet, amellyel a két művész azonosulni tudott. Ennek ellenére a kezdetektől kölcsönös szakmai megbecsülés mellett fürkésző kíváncsisággal követték egymás munkásságát tisztes távolból, amit már a legelső, 1926-ban Párizsban történt találkozásukkor elsőként egymáshoz intézett szavaik is jól jellemeztek:
- Dalí: Előbb jöttem el találkozni Önnel, minthogy elmentem volna a Louvre-ba.
- Picasso: Ezt nagyon is jól tette.
Diego Rivera
A mexikói freskófestészet nagy alakja nemcsak mint művész és politikai aktivista, de napjainkban egyre gyakrabban mint Frida Kahlo férje kerül említésre. A "celebpáros" Mexikó után meghódította Amerika mellett a művészeteknek akkor is bölcsőjeként, a művészeknek pedig olvasztótégelyeként működő francia fővárost is. Diego eleinte olyan emberek csodálatában lubickolhatott, mint a Rockefellerek, és olyan történelmi alakok bizalmát élvezhette, mint az orosz forradalmár, politikus és újságíróként is híressé vált Lev Trockij.
Picasso és Rivera barátsága
Pablo és Diego barátsága Párizsban kezdődött, ahová Rivera mindössze 23 évesen ugyanazért utazozott, mint a már ott alkotó Picasso is, hogy művészi kifejezésmódját tovább tökéletesítse, megismerje a kor uralkodó irányzatait és leghíresebb mestereit. Levelezéseikből és egymásnak szánt ajándékaikból is kiderül, hogy nagy kölcsönös szakmai megbecsüléssel voltak egymás munkássága iránt, Diego egyenesen mesterének is tekintette barátját, Pablót.
Valami megváltozott
A zsenik sosem könnyű természetű emberek, a művészek pedig érthető módon néha paranoiásan féltik alkotásaikat, de Diego Rivera talán még nehezebb ember lehetett az átlagnál, és nem csak fizikai valójában.
Ismert, élete nagy szerelméhez, Frida Kahlóhoz fűződő igencsak hektikus viszonya, akit bár rajongva szeretett, képtelen volt a hűség legelemibb szabályainak betartása mellett imádni, még ha kétszer feleségül is vette. Az érte rajongó Rockefellerekkel is összerúgta a port, Trockij pedig, akinek hiába járta ki személyesen a mexikói politikai vezetésnél, hogy menedéket biztosíthasson számára egyik házukat rendelkezésére bocsátva, mégis Frida karjaiban kötött ki.
Picasso és Rivera konfliktusa
Ráadásul, Picassóhoz fűződő barátságára is árnyék vetült. Eleinte csak arra lett figyelmes, hogy a spanyol bejáratos műtermébe, és hosszasan szemléli alkotásait, de a köztük lévő intenzív szakmai eszmecserék fényében ennek egészen addig nem tulajdonított nagy jelentőséget, amíg egy kubistának szánt saját alkotását felfedezni nem vélte Picasso egyik művében. Zapatista tájkép című festménye ugyanis szerinte másolásra került Picasso Asztalra támaszkodó ember című művében.
Pablo negó la acusación diciendo que 'Hombre apoyado en una mesa' (🎨izq.) era anterior a 'Paisaje zapatista' (1915) (🎨der.). Fue el final de la amistad, pero la obra de Diego mantuvo rasgos cubistas incluso en su muralismo. pic.twitter.com/9OBymqN9ks
— CulturaUNAM (@CulturaUNAM) December 8, 2021
Amikor plágiummal megvádolt barátján számon kérte a számára nyilvánvaló hasonlóságot, Picasso azzal védekezett, hogy az ő műve jóval a mexikóié előtt készült. A rafinált Diego azonban nem hagyta annyiban a dolgot, megszagolta és meg is érintette a vásznat. Nyomozása eredményével gyanúját látta beigazolódni: Picasso alkotását frissnek találta, amivel azonnal alá is támasztotta képlopási elméletét. Onnantól bár tisztelettel adózott Picasso művészetének, minden festőtársat fokozott óvatosságra intett a spanyollal kapcsolatban.
Ha ismered Picasso munkásságát, vagy ha jobban el szeretnél mélyülni egyes részleteiben, ezt a korábbi cikkünket is ajánljuk figyelmedbe.
