Turay Idát 1945-ben örökre eltiltották a színpadtól, miután a nyilas uralom alatt valaki látta Dövényi Nagy Lajos újságíró társaságában. Ki volt Dövényi Nagy Lajos, hogyan került a szélsőjobboldali lapok közelébe, és mi lett a sorsa a háború után?
1945. október 13-án, a háborús bűnösök pereinek időszakában kiemelkedő esemény volt Dövényi Nagy Lajos tárgyalása. Rengetegen voltak kíváncsiak a Magyar Rádió bemondójának és tudósítójának, a Tarnopolból indult el… című, nyíltan antiszemita regény szerzőjének a perére, aki több szélsőjobboldali lapban közölte írásait, és rendkívüli népszerűségnek örvendett: akadt, aki egyenesen az „egyik legzamatosabb magyarságú” írónak nevezte.
A törvényszék Markó utcai épülete előtt már reggel 9-kor tolongtak az érdeklődők. Annyian voltak, hogy a Népbíróságnak jegyeket kellett kibocsátania; ezeket percek alatt elkapkodták. Végül százötvenen követhették Dövényi Nagy tárgyalását élőben – a többieket a karhatalom oszlatta szét. A Pálosi Béla vezette bírói tanács a vádlott fejére olvasta bűneit: szélsőségesen uszító írásait a Magyar Futárban, amelynek „a szadista munkaszolgálatos keretlegények mind a zsebükben hordták példányait és mielőtt a nekik kiszolgáltatott szerencsétlenek ellen gaztetteiket elkövették, a Dövényi Nagy tollából írt Tarnopolból indult el című regényből merítettek maguknak ihletet”. Ennél is súlyosabban estek latba a rádió mikrofonja előtt, szpíkerként elmondott szavai, a nyilasok kitartásra buzdítása és a náci Németország tömjénezése.
Félárva zsellérfiúból lett nyilas újságíró
Dövényi Nagy Lajos 1906-ban, zsellérszülők gyermekeként született. „Apám, anyám zsellér volt. Zsúpfedeles házban laktunk. Apám kisnemesi családból származott, de amikor én megszülettem, már tönkrementek.
Apám korán meghalt, anyám dolgozott rám. Napszámos-béréből járatott iskolába”
– vallotta Szirmai Rezsőnek. Pap akart lenni, majd orvos, de leginkább író, végül az Eger című politikai napilap segédszerkesztőjeként kezdte pályafutását. A 30-as évektől kezdve szinte az összes szélsőjobboldali lap közölte írásait, amelyek között voltak riportok, tárcák, glosszák és történelmi tárgyú elbeszélések egyaránt. Ekkor még nem minden írása állt feltétlenül a propaganda szolgálatában: sokszor papírra vetette a budapesti kávéházak figuráit, a határon túli magyarság mindennapjait vagy éppen a magyar falvak (szerinte) idillikus környezetét; ugyanakkor Bolyongás Kazárföldön című cikksorozatában már többször is antiszemita módon nyilatkozott meg. Ahogy Huhák Heléna történész írta Dövényi Nagyról szóló tanulmányában (amely e cikk fő forrása is), a családi legendárium szerint az újságíró jómódú nagyapját egy zsidó ügyvéd kiforgatta mindenéből, innen eredt zsidóellenessége, amely egyre nyíltabban jelent meg írásaiban a 30-as évek végétől kezdve.
Dövényi Nagy az 1940-es években a színházi világban is meglehetős befolyásra tett szert, a „magyar Jud Süss”-ként ismert, Ártatlanok című antiszemita színdarabot dolgozta át, hogy még inkább zsidóellenes legyen. Sokan csak a „második Rajnissként” emlegették, (Rajniss Ferenc szélsőjobboldali magyar újságíró és lapszerkesztő volt, akit Szálasi Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszterré nevezett ki, és akivel Dövényi Nagy baráti viszonyt ápolt.)
Vérbeli propagandista
1938-tól a Magyar Rádiónál dolgozott, ahol tudósított az Eucharisztikus Világkongresszusról és az első és második bécsi döntés után visszacsatolt területekre való bevonulásról. A német megszállás után vezető pozíciót ajánlottak neki, de nem fogadta el – bár később a Sztójay-bábkormány invitálására mégis visszatért politikai kommentárokat készíteni: a propaganda kérésének megfelelően buzdította háborús kitartásra a hallgatóságot, hosszan ecsetelte a szövetségesek gyengeségét és Hitler győzelmét jövendölte. Rádiós pályafutásának Kolozsváry Borcsa Mihály érkezése vetett véget, akivel állítása szerint nem tudott együtt dolgozni. A háború utolsó napjaiban a Kitartás című, németek által kiadott lapban jelent meg néhány írása, majd a Dunántúlon, elváltoztatott külsővel bujkált. Balszerencséjére egy katonai járőr felismerte, és 1945 augusztusában Budapestre szállították.
„Nem tapadt a kezemhez vér”
A népbírósági tárgyaláson Dövényi Nagy, sok más nyilashoz hasonlóan, hárította a felelősséget: azt állította, „eszköznek használták fel”, „belekényszerítették a politikai rovatba”. Amikor, még a népbírósági tárgyalás előtt felkereste a Független Magyarország újságírója, „magába roskadtan, borostás arccal” ült a cellájában: „Nem tudom, miért kerültem ide – mondja szomorú hangon –, hisz én olyan jó ember voltam. Nem tapad a kezemhez vér.” Dövényi mindent meg tudott magyarázni:
„Igaz, hogy a rádióban propagandabeszédeket kellett mondanunk, de ezt, véleményem szerint, egy józan ember sem hitte el."
Dövényit 1945. december 1-jén „háborús és népellenes bűntettek miatt” kötél általi halálra ítélték. Amíg az ítéletre várt, a hajdani újságíró és rádiószpíker a börtönben interjút adott Szirmai Rezsőnek, aki több háborús bűnössel készített beszélgetést. Szirmai így festi le Dövényit Fasiszta lelkek című interjúkötetében: „Alacsony ember, valamikor zömök lehetett, most csontos, sovány. Fakószín arcából elővillog barna szeme. Szeme alatt mély karikák árkai. Fiatalember, 1906-ban született. Felfelé fésült szénfekete hajában, a két ajka mellett mélyen lelógó bajuszában ősz szálak csillannak. Imbolyogva jön le cellájából, járásában van valami bizonytalanság, ingatagság, tántorgás. Két karját bizonytalanul, tétován lóbálja a szűk börtönfolyosón, hol a falat súrolja, hol a korlát vasát.” Szirmainak Dövényi Nagy tagadja, hogy antiszemita lett volna: „Egyetlen személy sem volt életemben, akit gyűlöltem volna” – mondta, hozzátéve, hogy a zsidótörvényeket sem tartotta sem helyesnek, sem igazságosnak, a „német pokolról” pedig hallott ugyan, de nem hitte el. Rádiós tevékenységét így mentegette: „Én igyekeztem fék lenni... meg voltam győződve, ha helyemen maradok, akkor tudok valamit segíteni... ha elmegyek, sokkal rosszabb jön utánam.”
15 év börtön és kényszermunka
A tárgyláson Dövényi az utolsó szó jogán kegyelmet kért, amit végül megkapott: az ítéletet életfogytig tartó kényszermunkára változtatták, állítólag Veres Péter író közbenjárására. Dövényi végül a váci börtönben raboskodott, majd a téglagyárban dolgozott, ahonnan hat év múlva a kőbányai gyűjtőfogházba került. Az 1956-os forradalom alatt kiszabadult, de néhány hónap múlva feladta magát és visszatért a börtönbe. (Talán mégiscsak igazat mondott, amikor Szirmainak úgy nyilatkozott: „Vezekelni akartam... Mélységesen hittem, hogy egy igazi demokráciában még hasznos munkát végezhetek... Akár egy messzi bányában is.”) Többször nyújtott be kegyelmi kérvényt, végül 1960-ban, 15 év büntetés után szabadult. 1963-ban szívtrombózissal került be a Pesti Izraelita Hitközség Szabolcs Utcai Kórházába, ahol 1964-ben elhunyt. „Gyermekkorában orvos és pap szeretett volna lenni. Az embergyógyítás és az emberszolidaritás mesterségei jártak a fejében és az emberirtás és az embervadítás publicistája lett” – summázta életútját a Szirmai-kötetben a pszichoanalitikus, dr. Gartner Pál. (Borítókép: Háborús főbűnösök felelősségre vonása 1945-ben. Szemben, középen ül Bárdossy László korábbi miniszterelnök, jobbra áll Rassay Károly korábbi politikus, lapszerkesztő. Forrás: Fortepan / Mészáros Judit)
Ha szívesen olvasnál egy másik rádiószpíker jóval tragikusabb életéről is, ezt a cikket ajánljuk.
