A nők életét kora gyermekkoruktól matrónakorukig illemszabályok sokasága irányította még a 19. század második felében is.
„A nő világa az otthon, a férfi otthona a nagyvilág.” A 19. század folyamán ez volt az általánosan elfogadott vélekedés a női és férfi szerepekről, s arra is határozott elvárások vonatkoztak, hogy egy úrinő mit viselhet, hogyan viselkedhet, és milyen ambíciókkal bírhat. Az illem labirintusában tanácsadó- és illemtankönyvek segítették eligazodni a lányokat és asszonyokat.
Az asszony nem "csak egy házi állat"
1836-ban Incze Sára, egy köztiszteletben álló kolozsvári asszony temetésén a tiszteletes így méltatta a megboldogultat:
„E házba belépve fortepiánót, csinos zsebkönyvgyűjteményt nem találtok”.
A szónok és a korabeli közvélekedés szerint a nők elsődleges feladata a feleség- és anyaszerepen kívül a családi gazdálkodás igazgatása volt, erényei a rend, a pontosság, a takarékosság és a bölcsesség. Megnyugtatásképp azért közölte:
„ez koránt sem azt teszi, hogy az asszony csak egy házi állat, kinek a külvilágban sem helye, sem befolyása nem lenne”.
A nők egyedül nem mehettek sehová
A 19. századi elképzelés szerint az engedelmes, fiatal lányból odaadó feleség, majd gondoskodó anya válik. A fiatal lányok sehová nem mehettek egyedül: minden esetben kísérővel kellett megjelenniük, s gondosan ügyelniük nemcsak az ártatlanságukra, hanem annak látszatára is. Mivel az ismerkedések fő helyszínét a bálok jelentették, külön kézikönyvek készültek az „illem- és táncztan”-ról, amely például megszabta, hol kell ülnie a gardedámnak (a leány széke mögött, hogy szemmel tarthassa). A szoros fűzőbe préselt hölgyeknek arra is kellett vigyázniuk, hogy táncrendjükbe nehogy túl sokszor ugyanazt a nevet jegyezzék be, hiszen az szóbeszédre adhatott okot.
Kesztyűs kézzel
Az illemtankönyvek a megfelelő öltözködésről is sok mondanivalóval bírtak. Az öltözék tisztaságát legalább annyira hangsúlyozták, mint annak illendőségét, s a kesztyű viselése is elengedhetetlen volt:
csak étkezéshez vagy zongorázáshoz lehetett levenni.
A ruha (és a hozzáillő kesztyű) színére, hosszúságára meghatározott szabályok vonatkoztak; fiatal lányoknak a rózsaszínt és a világoskéket ajánlották, idősebb nőknek pedig a sötétebb árnyalatokat és a lilát. Az ékszerek szintén fontos részét képezték a megjelenésnek: a hajadon lányoknak a gyöngysort, a korallt és a türkizt javasolták.
"Nő ne fixírozzon férfit az utcán"
Egy jól nevelt nő még attól is óvakodott, hogy egy férfi arcába nézzen: „Egyik fő szabálya az ildomos magaviseletnek, hogy nő ne fixírozzon férfit az utcán. (...)
A jól nevelt nő, legyen az fiatal vagy idős, soha, semmi szín alatt sem néz hátra az utcán”
– írta Wohl Janka rendkívül népszerű Illem című könyvében. Fontos jó tanácsokat osztogatott a templomi viselkedésről is; például megtudhatjuk belőle, hogy a fiatal lánynak kell felajánlania az idősebb részére a szenteltvizet, vagy hogy a templomi gyűjtést is célszerű otthon begyakorolni: „A tapasztalatlan fiatal nő helyesen cselekszik, ha egy-két nappal a gyűjtés előtt otthon begyakorolja magát, miképp kell kecsesen tartani az erszényt, hogy el ne ejtse, vagy ügyetlenül ne hordja körül.” Természetesen itt sem lehetett csak úgy, kíséret nélkül körbejárni, csak egy férfi vagy egy idősebb hölgy kíséretében.
Illemszabályok nők részére
Férjhez menésük után a nők felé irányuló elsődleges elvárás az volt, hogy otthonuk tiszta és rendes legyen; viselkedésük visszafogott, s ne merüljenek bele túlságosan olyan világi hívságokba, mint az olvasás vagy a zongorázás. A nőnek illett halk, nyugodt hangon beszélnie, kerülnie a hangos nevetést, társalgásban mellőzni a férfias témákat (például a politikát), de még az is gyanús és nemkívánatos volt, ha valaki túl sokat szellemeskedett.
A műveltség, bizonyos határig, elvárást jelentett; a tudományos vagy írói ambíciók azonban inkább visszatetszést szültek.
„Azt mondták, édesapám, hát azt mondták, – zokogta a kisfiú, – hogy szégyelljük magunkat, mert a mi édesanyánk írónő, és aki írónő, az nem lehet jó asszony, hogy ez az újságban van, szüleik olvasták; meg az is ott van, hogy az ilyen nem szeret senkit, még a gyermekeit sem! – senkit sem” – írta Szendrey Júlia a Pesti Naplóban.
A férj szükségletei és a feleség kötelességei
Hogy a feleség mennyire alá volt rendelve férje akaratának, jól mutatja Kalocsa Róza Az illem könyve című munkája is: „ Alig kell említenem, hogy a pontos rendnek legfőképp a férj (…) szükségeire kell irányoztatni.
A feleségnek legnagyobb gondja legyen, hogy mindazon tárgy, eszköz, mire férjének szüksége lehet, kényelmesen és hibátlanul annak keze ügyébe essék.
Semmi sem képes a férjet jobban elkomorítani, mint aprólékos rendetlenségek.”
Az anyaság, amely a 19. században a nő legfőbb hivatását jelentette, ugyanakkor megint csak együtt járt ma már abszurdnak ható szabályokkal. Például a várandós nőktől elvárták, hogy a várandósság utolsó hónapjaiban vonuljanak vissza a nyilvánosságtól, s legszűkebb baráti körükön és családtagjaikon kívül ne fogadjanak senkit . „Azon nők, kik ily állapotban még bálokban s nyilvános mulatságokon is megjelennek, igen felületes világias hajlamokról tesznek tanúságot, s vajmi gyakran két életet veszélyeztetnek vigyázatlan könnyelműségük által. A correct eljárás ezen idő alatt, mint felemlítettük, a teljes visszavonulás a világtól” – jelentette ki Wohl Janka.
„A nő gyöngéd vállain nyugszik a ház békéje, a házasélet boldogsága”
– vélték a korabeli illemtankönyvek szerzői. Bár akadtak kivételek, az elvárások és szabályok alaposan behatárolták a nők érvényesülési lehetőségeit.
Ha szívesen olvasnál egy olyan magyar nőről, aki mindezek ellenére a tudományos pályát választotta, ezt a cikket ajánljuk.
