Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Lukács fürdő a szocializmus évtizedeiben szinte azt a szerepet töltötte be, mint korábban a kávéházak: írók, színészek, művészek jártak ide, akik a testi-lelki felfrissülés mellett olykor politizáltak, olykor pedig csinos lányokkal ismerkedtek a napozóban.
A felhévízi gyógyforrásokhoz szinte időtlen idők óta a testi-lelki felfrissülés céljából zarándokoltak Buda és Pest lakosai. A középkorban, a török hódoltság idején az itteni Malom-tóra épült díszes fürdőházban 32 meleg vizes fürdőben lehetett megmártózni, később a Lukács kádfürdőiben főként vidéki földművesek áztatták munkában megfáradt tagjaikat.
A fürdő kiépítését egy óbudai molnár kezdte meg, 1884-ben pedig új lendületet vettek a munkálatok: Palotay Fülöp bővítette és korszerűsítette a fürdőt: gyógyszállót, iszapfürdőt, népgyógyfürdőt, népgőzfürdőt és uszodákat építtetett. Bár a második világháború súlyos károkat okozott az épületben, 1946-ban, a romos Budapesten már megnyitott a fürdő. Az ötvenes-hatvanas években az írók, színészek, művészek kedvelt találkozóhelyének számított: szinte átvette az akkoriban egyébként is nemkívánatosnak nyilvánított kávéházak szerepét. Lássuk, kik látogatták a Lukács fürdőt, és hogyan emlékeznek rá!
A Lukács fürdő az irodalomban
„Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. (…) Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze.” Aki egy kicsit is jártas az irodalomban, felismerheti Ottlik Géza Iskola a határon című korszakos regényének kezdősorait, amelyek a Lukács fürdőbe kalauzolják az olvasót.
A nőcsábász író és a fürdősapka
„A Lukács fürdő olyan vadászterület volt, ahol nem a vadász közelíti meg a vadat, hanem a vad a vadászt” – jelentette ki Kolozsvári Grandpierre Emil, a Kádár-korszak egyik legnépszerűbb, ám mára már kissé elfeledett írója. Ami azt illeti, ő maga gyakran „vadászott” a Lukácsban, azaz itt (is) szívesen ismerkedett. Módszere a következő volt: kinézett egy napozó nőt, majd a fürdősapkáját lengetve megindult felé. Hogy, hogy nem, a sapka valahogy mindig éppen akkor esett ki a kezéből, amikor a kiszemelt hölgy mellé ért. Ekkor lehajolt, sűrűn elnézést kért, és beszédbe elegyedett az illetővel: megkérdezte, úszott-e már, melyik medencét kedveli, és a többi. Ismerkedési kísérletei általában sikeresek voltak, ám a kor őt sem kímélte: egy ízben, mikor a szokásos koreográfiával odáig jutott, hogy lehajolt a fürdősapkáért, becsípődött a dereka, és nem tudott kiegyenesedni.
„Mi történt, bácsi? Segíthetek?”
– kérdezte a fiatal lány, aki nem is sejtette, hogy egy hódítási manőver célszemélye. Az idősödő író pedig ezek után inkább elkerülte a napozót.
Kolozsvári Grandpierre több alkalommal is írt a Lukácsról. „Amikor az ember először néz körül a Lukács uszodában, az a benyomása támad, hogy ez az intézmény egy elhanyagolt csőrepedésnek köszönheti létét.
A lakók beletörődtek, hogy az udvaron idegen emberek úszkálnak, sőt valamelyest szórakoztatja is őket a dolog, mert kikönyökölnek az ablakon s elnézik őket.
S ha már az udvarból uszoda lett, mi sem logikusabb, mint hogy a háztetőt berendezték napozónak” – írta például Az örök fiatalság klubja című cikkében. „Nem számítva a rövid nyári évadot, amikor a nagyközönség is betör a vízzel elárasztott bérházudvarba, főleg különcök járnak ide” – jelentette ki, önmagát mint írót is a művész-különcök közé sorolva.
Híres vendégek
A csíkos fürdőköpenyben megjelenő Kolozsvári Grandpierre Emil a teraszon, egy elkülönített sarokban végezte úszás előtti tornagyakorlatait. Rajta kívül gyakori vendég volt itt Kodály Zoltán, aki elszántan úszott, vagy a vízsugárral masszíroztatta a hátát. (Ő volt az egyetlen, akinek az úszómesterek megengedték, hogy a medencét keresztbe szelje át.) Salamon Béla, a híres komikus a medence előtt lévő padon ücsörgött órákig (míg eldöntötte, hogy bemenjen-e a vízbe), de Somlyó Zoltán, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc és Vas István is szívesen látogatta a fürdőt. Görgey Gábor író, maga is elszánt „lukácsista”, így emlékezett vissza ezekre az időkre:
„Egy igazi lukácsos csak akkor maradt ki innét, ha elhurcolták az Andrássy út 60.-ba, vagy halála miatt volt akadályoztatva az úszásban.
Én például azért hagytam ki igazoltan néhány évet, mert kitelepítettek Budapestről egy tanyára, ahonnét komoly nehézségekbe ütközött volna bejárni.”
A reggeli-délelőtti fürdés után következett egy ebéd egy közeli kisvendéglőben, vagy egy kávé a szemközti Malom presszóban. A Lukács fürdőt a bridzsezők is kedvelték; óriási kártyacsaták zajlottak délutánonként a tetőtéri teraszon. A fürdőben óvatosan lehetett politizálni is, értesülni a művészvilág legújabb pletykáiról vagy éppen sakkozni a medencékben (vagy azokon kívül).
Mándy Iván, akárcsak Kolozsvári Grandpierre, a házfalak közé szorult fürdőt egy bérházhoz hasonlította: „Egy öreg bérház az uszoda. A földszinten a medence” – írja Strandok, uszodák című kötetében. „Végig a sétányon az árnyas fák között. Meghatóan derűs reggel. A fürdő hűséges, sárga fala. Sárga épület a sétány mellett. Kúrszalon. A gyógyulás háza. A gyógyulásé, a nyugalomé” – folytatja Mándy a Lukács bemutatását, megörökítve a kabinosokat, a vendégeket és a Lukácsban kiállított hálaadó táblákat is.
Illyés Gyula 1964 szilvesztere után itt kezdte az 1965-ös évet, legalábbis naplójának bejegyzése szerint: „1965. január elsején délelőtt fél tíz és háromnegyed tíz között a budai Lukács fürdő nyílt medencéjében egyetlenegy lélek sem volt, rajtam kívül. A hőmérő jóval zéró alatt állhatott, mert az úszó csak néhány métert láthatott maga elé, a gyapjú sűrűségű pára miatt. A fűtött üvegfolyosó végén fürdőnadrágban beszélgetett Jékely, azt hiszem, az építész Ráczcal; a zuhanyozóban nyüzsgött a szilveszterezésből idesereglett fiatalság, de a medence senkit sem csábított.”
A téli fürdőről a legszebben talán Nádas Péter írt a Párhuzamos történetekben: „Mikor aztán hűvösebbek lettek az éjszakák, az emeleti kabinokhoz vezető lépcsőket lezárták; télen hó ült a kerengő korlátain. (…) Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.” Végezetül nem hagyhatjuk ki azt a verset sem, amit a méltatlanul elfeledett Nadányi Zoltán írt a fürdőről, Hallgatagon címmel:
Hallgatagon feküdtünk egymás mellett
a Lukácsfürdő napozó tetőjén.
Azt hittem, arról hallgatsz, amiről én.
Hogy én miről hallgattam? Mindig arról,
hogy én apádnak és kisgyerekednek
érzem magam egyszerre. Úgy szeretlek.
Te másról hallgattál, most már tudom.
Mi célja a szavaknak, szóváltásnak,
ha hallgatását se értjük egymásnak?
Ha szívesen olvasnál még arról, hol töltötték íróink-költőink a nyarat, ezt a cikket ajánljuk.
