A bűn és a büntetés fogalma gyakran változott a történelem során, a régmúlt korokban olyan dolgokért is súlyos, akár halálos ítéletet mértek ki valakire, melyeken manapság maximum mosolyognánk vagy legyintenénk. Összeszedtünk öt bűnt, melyet a középkorban súlyos véteknek tartottak, és alaposan meg is toroltak a hatóságok.
Rendzavarás
A középkorban korántsem volt annyira fejlett a közbiztonság, mint napjainkban, a zsúfolt városi utcákon gyakran válhatott verekedés áldozatává a gyanútlan járókelő. A törvény őrei ezért igyekeztek minél jobban szankcionálni a köztéri rend megtörését, különös tekintettel a hangoskodásra, összeszólalkozásra (mely akár fizikai összecsapáshoz is vezethetett) és a részegeskedésre. Az efféle kihágásokon kapott illetőket a hatóságok a város vagy falu egyik mozgalmas terére kihelyezett pellengérre állították – innét származik az ismert szólásmondás –, vagyis egy kőből készült dobogóra helyezett oszlophoz kötözték a bűn súlyosságától függően egy órára, fél napra vagy akár egy teljes napra.
A kikötözött bűnöst a mellette elhaladók gyakran gúnyolták, szidalmazták, leköpdösték, vagyis a (főként hát)fájdalmakon kívül a nyilvános megaláztatást is el kellett szenvedniük. A pellengért, melyet gyakran használták más kisebb vétkek, például lopás vagy házasságtörés esetében is, hosszú évszázadokon keresztül megmaradt a használatban, Magyarországon csak II. József király tiltotta be az alkalmazását a 18. század végén.
Lopás
A középkor talán leggyakoribb bűncselekményének a piti tolvajlás és rablás számított: a településeket összekötő hosszú, göröngyös utak mentén vagy a zsúfolt városi utcákon könnyen kizsebelhették az óvatlan arra járót, vagy fegyverrel kényszeríthették, hogy ürítse ki a pénztárcáját. A legtöbb esetben csak kisebb értékektől fosztották meg a szerencsétlenül járt áldozatokat, a bűn súlyossága manapság talán egy bolti lopással lenne egyenértékű, a törvény azonban mérhetetlen szigorral csapott le az elkövetőkre, így próbálva mérsékelni az esetek számát.
A büntetés általában az adott uralkodó vagy földesúr akaratától függött: a legenyhébb ítélet esetén a vétkesek súlyos pénzbüntetést kaptak, az általuk eltulajdonított összeg 50-100-szorosát kellett megfizetniük, súlyosabb esetben viszont levágták a kezüket vagy a fülüket, vagy elrettentésként a téren nyilvánosan megkorbácsolták őket. A legdurvább büntetést a halálos ítélet jelentette, érdemes volt tehát kétszer is meggondolni, mielőtt tolvajlásra vagy rablásra adtad a fejed.
Istenkáromlás
A középkori Európában kevés szervezet bírt akkora hatalommal, mint az egyház, nem meglepő, hogy az istenkáromlás is kifejezetten súlyos bűnnek számított a korabeli társadalomban. Elég volt egyetlen rossz mondat, egy nyelvbotlás, és az illetőt máris azzal vádolták, hogy tagadja Isten mindenhatóságát, a hittételek igazságtartalmát, vagy éppen rosszat mondott az egyházról. A hasonló vétkeken kapott személyeknek gyakran megperzselték vagy kivágták a nyelvét, hogy soha többet ne tudjanak „rosszat beszélni”, de még a késő középkorban is előfordultak nyilvános megkövezések az istenkáromlók büntetéseként.
Illegális vadászat
A feudális társadalomban az erdők, mezők, termőföldek, tavak és patakok a földesurak, uralkodók vagy az egyház tulajdonába tartoztak, mely jogviszonyt rendkívül szigorúan vették. Amennyiben valaki vadászni, halászni kívánt, vagy akár csak gyümölcsöt akart szedni, előzetes engedélyt kellett kérnie a földbirtok gazdájától, melyet leggyakrabban busás pénzösszeg megfizetésével szerezhetett meg. Az emberek nagy része természetesen nem tudta megfizetni a kért díjat, egyesek mégis arra vetemedtek, hogy titokban vadakat ejtsenek el, vagy éppen halat fogjanak – a hasonló tetthez nagy bátorságra (vagy éppen botorságra) volt szükség, a lefülelt orvvadászokat és -halászokat ugyanis a mai szokással ellentétben nem pénzbüntetéssel, hanem a legtöbb esetben halállal sújtották. Azokat, akik mégis megmenekültek a halálbüntetéstől, gyakran kézlevágással tántorították el attól, hogy ismét hasonló tettre ragadtassák magukat.
Árulás
A középkor legsúlyosabb – még a gyilkosságnál is komolyabban vett – vétkének az árulás számított; nem véletlen, hogy Dante Alighieri Isteni színjátékában a pokol legmélyebb, kilencedik körében a hazájukat, családjukat vagy éppen jótevőiket elárulók szenvedték örök büntetésüket. A középkori politika és közélet jóval durvább volt a manapság ismertnél, az uralkodók, hadvezérek, nemesemberek és egyházi vezetők életének szinte minden pillanatát átjárta az intrika, sohasem tudhatták, melyik rokonuk vagy szövetségesük fog össze egy ellenséggel a hátuk mögött a jobb pozíciók és a meggazdagodás reményében, ezért kellett elrettenteni az embereket az árulás bűnétől.
Az áruláson kapott vétkeseket minden esetben halállal sújtották, de ez volt a legenyhébb aspektusa a büntetésnek: az ítéletet válogatott kínhalállal hajtották végre, gyakran felnégyelték vagy máglyára küldték az illetőt, nehogy bárkinek is eszébe jusson elárulni a királyát vagy a hazáját.
