Duzzadó, gennyedző nyaki mirigyek, vizenyős szem, elfeketedő körmök – mind félelmetes tünetek, különösen, ha nem ismerjük a gyógymódot. A középkori ember számára sok olyan betegség halálos volt, amelyet ma már az orvostudomány antibiotikumokkal, oltásokkal gyógyít vagy előzi meg a terjedésüket. A görvélykór, a vízitörpekór, a Szent Antal tüze mind ilyen nyavalyák voltak.
Amilyen rémisztőnek tűntek olykor a tünetek, annál hajmeresztőbb kezelésekkel próbálkoztak: a királyok gyógyító érintésétől kezdve a különböző gyógyító dalok kántálásán át mindent bevetettek a javulás érdekében és persze akadtak olyanok, akik akkor is jól megéltek mások nyomorúságából, és “varázserejű” talizmánokkal kereskedtek.
Ezt a betegséget a királyok “gyógyították”
A görvélykór vagy skrofula neve a scrophulae szóból ered, disznócskát jelent és a betegséget azért hívták így, mert a beteg nyaki mirigyei megduzzadtak, olykor emiatt az egész nyak megvastagodott, rövidebbnek tűnt, vagyis egy disznó nyakára emlékeztetett. Ezek a duzzanatok olykor gennyesedtek és ki is fakadtak.
A betegséget a Mycobacterium tuberculosis baktérium okozta, és ez a gyulladás a középkorban igen gyakori volt, és előfordult, hogy halállal végződött.
Sokan “king’s evilnek”, vagyis a király ördöge betegségnek nevezték a középkorban, mert az uralkodók körében is gyakorta megjelent. Ugyanakkor évszázadokon át hittek abban, hogy a görvélykórt gyógyítja az uralkodók érintése. Ez főként Angliában és Franciaországban volt népszerű nézet, és a csodás erőt annak tulajdonították, hogy a királyokat egyházi személyek kenték fel.
A gyógyítás folyamata úgy zajlott, hogy a király érintésével “gyógyította” a beteg területet, majd keresztet vetett, és megmosta a kezét. Természetesen ezt a vizet sem pocsékolták el, Franciaországban például eltárolták.
A királyok a szertartás közben szakrális szövegeket mormoltak, Angliában pedig az uralkodó még egy arany érmét is tartott a kezében amikor keresztet vetett, majd ezt a beteg nyakába akasztották. Erre ez érmére a 16. századtól kezdve talizmánként tekintettek, és rafinált kereskedők jól megéltek abból, hogy ezeket árulták.
Dalokkal is küzdöttek a betegségek ellen
Angolszász területeken "water elf disease-nek", azaz vízitörpe kórnak neveztek egy betegséget, amely miatt elfeketedtek a körmök, viszkető sebek jelentek meg a bőrön és vizenyős tekintettel járt – feltehetően innen is kapta a nevét. Kutatók szerint ez a furcsa nevű betegség a ma ismert bárányhimlő vagy kanyaró lehetett. Kezelésére gyógynövényes főzeteket és gyógyító dalok kántálását ajánlották, amelyeket háromszor kellett ismételni.
Az egyik dal így szólt:
"Bekötöm a sebeket a legjobb kötszerrel, így a seb se nem éget, se nem fakad, se nem terjed, se nem nő, se nem mélyül. Ez tart engem egészségben, s nem fáj többet semmi sem."
Parazita okozta a középkor egyik legrettegettebb betegségét
A Szent Antal tüze nevű betegség is kegyetlen tünetekkel járt, orbánchoz hasonló kelések jelentek meg a beteg végtagjain és ágyékán. Bizserkórnak is nevezték a tünetegyüttest, ugyanis az emberek gyakran éreztek bizsergést, és epilepsziás rohamhoz hasonló görcsök is megjelentek náluk. Sokszor előfordult, hogy a kezek és lábak elhaltak a fertőzés következtében, mivel nem állt rendelkezésre megfelelő gyógymód.
A kórt Remete Szent Antallal hozták összefüggésbe – innen ered a neve, és a gyógyulás kulcsának azt tekintették, hogy a beteg elzarándokol a szerzetesrendhez, vagy
esetleg Egyiptomba, a szent sírjához.
A valódi megoldásra azonban a 18. században jöttek rá, ugyanis akkor derült ki, hogy a Szent Antal tüze valójában az anyarozs-mérgezés, amelyet egy gabonán élősködő parazita okoz. A középkori szerzetesek körében azért fordult elő jóval ritkábban a betegség, mert ők megtisztították a gabonát a varjúkörömnek is nevezett parazitától.
Ha arra is kíváncsi vagy, miért aludtak az emberek vadidegenekkel egy ágyban a középkorban, ezt a cikkünket ajánljuk.
