1974-ben egy 75 éves, idős asszony magnóra mondta a visszaemlékezéseit Vargha Balázs irodalomtörténésznek. Radákovich Mária akkor már több mint ötven éven át őrizgette a Kosztolányitól kapott leveleket – és titkos szerelmük történetét.
1935 nyarán az ötvenéves, súlyosan beteg Kosztolányi Dezső a visegrádi Újságíró Üdülőben nyaralt feleségével, amikor megismerte a 35 éves Radákovich Máriát, aki tízéves fiával, Japival szintén ott üdült. Június 24-én este szalonnát sütött a nyaraló társaság, amikor a költő odalépett bemutatkozni a csinos, fiatal nőhöz, aki zavarában így felelt: „Magának nem kell bemutatkozni, magát mindenki ismeri.” „Kérem, ne mondjon ilyen közhelyeket” – hangzott a felelet, amitől Mária elszégyellte magát.
Később a földszinti, tágas hallban találkoztak ismét: „Együtt hallgattuk a zongorázást, beszélgettünk, és akkor megcsókoltuk egymást” – emlékezett vissza több mint ötven év múlva arra a délutánra Radákovich Mária, amely a Szeptemberi áhítat című Kosztolányi-verset is ihlette:
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
A fiatal nő házasságban élt hajóskapitány férjével, de a szerelem fiuk születése után már nem izzott közöttük – Kosztolányi felesége, Harmos Ilona szerint Radákovich Mária arról panaszkodott neki, hogy a férje megcsalja. Nem tudni, ebből mi igaz, de az tény: az akkor már két éve a rákkal harcoló költő és a nála 15 évvel fiatalabb nő között elemi erővel lobbant fel a szerelem.
Az első találkozás
Kosztolányi első, Máriához írt levelében így emlékezett vissza az első találkozásra: „Először is megpillantottam magát. Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonate pathétique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein.
Végül a Dunaparton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló.”
Titkos levelezés
A szenvedélyes hangú szerelmes leveleket Radákovich Mária megőrizte élete végéig. Ezekből értesülhetünk kezdődő szerelmük rezdüléseiről (például amikor kezet foghattak egyszer a folyosón) éppúgy, mint Mária „hadaró szájá”-ról, „szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemé”-ről, vagy éppen a barna fürdőruháról, amit viselt. Természetesen igyekeztek titkolni érzelmeiket. Eleinte leveleztek; a levelek közvetítésére Füst Milánékat kérték fel. Mária dupla borítékba tette leveleit, a külső címzésen Füsték Budafoki úti lakásának címe szerepelt, de az abban lapuló borítékra Kosztolányi neve volt ráírva.
Öt boldog nap
A szenvedélyes hangú levelek után Kosztolányi és Mária végül „öt boldog nap”-ot tölthettek együtt kettesben az üdülőben. Azért csak ötöt, mert utána megérkezett Radákovich Mária férje, Kosztolányi pedig hazautazva szembesült a valósággal: nős, gyereke van, emellett halálos beteg. Ettől, mint írta, „oly idegrohamot kaptam, amilyent még nem ismertem soha életemben”. Ekkor vallotta be feleségének, hogy szerelmes.
Harmos Ilona valószínűleg próbálta higgadtan fogadni a hírt, de a fennmaradt levelek tanúsága szerint nem sikerült. Megértőbb pillanataiban még azt is felvetette, hogy hívják meg magukhoz Máriát, máskor viszont „a földre omlott”, vagy éppen azt firtatta, miért nem lehetett ezt a tudta nélkül intézni. Kosztolányi őrlődött: mindkét nőt szerette, nem tudott, de talán nem is akart közöttük dönteni. A szerelmesek fényképeket küldtek egymásnak (köztük régi, gyerekkori felvételeket is), majd szerelmes találkozókra is sor került.
„A Zugligetbe és a Hűvösvölgybe is többször kimentünk, a 81-es meg a 83-as villamossal. A 83-as végállomásánál van egy tisztás, azon túl fölfelé egy kis erdő. Fölmentünk oda, és csókolóztunk”
– vallotta be ötven évvel később Radákovich Mária.
Féltékeny házastársak
Idővel Mária férje, Papp Oszkár is tudomást szerzett a titkos viszonyról: ekkor párbajra hívta Kosztolányit, aki annyira megijedt, hogy bezárkózott a lakásba, és még a függönyöket is behúzta. Kosztolányi felesége, Harmos Ilona is mindent elkövetett, hogy a viszonynak véget vessen. Ekkor írta meg azóta híressé vált levelét is: „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer, csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést, vagy csak jelet is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.”
Kosztolányi utolsó szerelme
Kosztolányiné „őrület”-nek nevezte férjének a másik nőre irányuló érzelmeit, „súlyos betegség”-nek – holott a költő állapotában még némi javulás is bekövetkezett a Mária-szerelem alatt, különösen a szemtanú Karinthy szerint, aki erről cikket is írt, Istenek eledele címmel: „Egy velem egyidős kedves és szeretett barátomat figyeltem ilyen alapon, idén nyáron, aki hajló kora, sőt betegsége ellenére heves és boldog szerelembe esvén, hirtelen fiatalodni kezdett, sőt kezelőorvosa nagy meglepetésére (aki semmit sem tudott a dologról) korábban kezdett gyógyulni, mint ahogy a szóbanforgó betegség és az előírt gyógymód szempontjából várni lehetett volna.” Ez a gyógyulás azonban sajnos nem volt tartós: megismerkedésük után alig több mint egy évvel Kosztolányi belehalt súlyos betegségébe.
Kosztolányi utolsó, Radákovich Máriához írott levelét a nő nem kapta meg – Füst Milán valamilyen rejtélyes okból nem adta át neki. Mária levelei viszont a költő végakaratának megfelelően a koporsóban is elkísérték Kosztolányit. Radákovich Mária 1978-ban, történetének nyilvánosságra kerülése után négy évvel hunyt el. (A téma részletesebben feldolgozása olvasható Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész Ha nem volnátok ti – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei című kötetében, illetve az ezen cikk alapjául is szolgáló doktori értekezésében.)
