A sokat nyomorgó költő, Reviczky Gyula élete végén lobbant szerelemre Jászai Mari iránt. Szerelmüknek nemcsak Reviczky egyre súlyosbodó tüdőbaja miatt szakadt vége, hanem a színésznő új, ifjú hódolója miatt is.
1888. szeptember 14-én Reviczky Gyula 33 éves költő-hírlapíró színházba ment. A Stuart Máriát játszották, Jászai Marival a címszerepben, de az ifjú kritikusnak nem nyerte meg tetszését a darab: nehezményezte, hogy Stuart Mária „szalmasárga” ruhában lépett színpadra, s meggyőződése volt, hogy Schiller Stuart Máriája „nem az ő egyéniségéhez, temperamentumához van szabva”. Az olvasó ezek után már meg sem lepődött a végső ítéleten: „Jászai Mari, aki már annyi fényes diadalt aratott, ma hidegen hagyott...”
„Jöjjön, amikor jöhet, és maradjon itt, ameddig csak lehet”
A kritika felháborította a társulat önérzetes tagjait, elhatározták, hogy tüntetni fognak Jászai mellett. Erre végül nem került sor, Reviczky azonban néhány nap múlva ismét megnézte az előadást. Hiába: újabb kritikájában is leszögezte, hogy „a ma látott előadás után nincs mit módosítanunk múltkori véleményünket.” A színésznőt zavarta a kritika, így közös ismerősüket, Ambrus Zoltán írót noszogatta, hogy ismertesse össze a kemény szívű és szavú kritikussal. Az első találkozásra végül decemberben került sor, s ezt még továbbiak is követték – nem kis részben Jászai ösztökélésére, aki 1887-ben, második Reviczkynek írt levelében például ilyen sorokkal győzködte a költőt:
„Szépen kérem kedves Reviczky jöjjön föl ma estefelé, már ugy hogy itt is maradjon velem vacsorára, jöjjön amikor jöhet, és maradjon itt ameddig csak lehet, – mert önből egyszerre kell az embernek kivennie a részét ugy látom – nos, ha valamennyi hölgy tisztelőjével így bánik mint velem, akkor – akkor legalább nem kell féltékenykednem senkire, de engem sem irigyelhet ám senki. Istenem, mit is mondjak, hogy eljöjjön? először is komoly kérésem van, másodszor «egyedül leszek» és harmadszor igazán nem kell cognacos tejet innia; és mégegyszer, beszélnem kell önnel okvetlenül.
Várom. Várhatom?
„Ellobogok fényes szerelmi lánggal”
Reviczkyt ezúttal nem hagyták hidegen a látogatások Jászai Marinál. Hamarosan versben számolt be a mindent elsöprő szenvedélyről, amit iránta érzett: „Hozzád simulva, tűzhányó öledbe’, / Kábuljak el a mámorok hévétül, / S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe / A gyönyöröknek végső gyönyöréül. // Égess el! Összeomlom kebeledre / Az üdvözültek csendes mosolyával; / S hajad árnyában édesen pihegve / Ellobogok fényes szerelmi lánggal” – írta egyik versében.
A szerelem tehát kölcsönös volt, s időnként a színésznő is meglátogatta Reviczkyt hónapos szobájában, amint erről Jászai Mari egy másik levele is tanúskodik:
„Édes Lelkem! Kedves Fülemülém! Mennyi fény, mennyi meleg lakik abban a maga kis sötét szobácskájában. Igazi fülemüle, aki a sötétbe búvik énekelni. A két vers elragadó, csókolom érte mindkét kezét.”
Együtt fordították Ibsent, s megszülettek a Jászaihoz szóló Rezeda-versek is.
A szenvedés és szomorúság költője
Reviczky Gyula azonban nem volt egészséges: fiatalkorától kezdve tüdőbaj gyötörte. A gyenge fizikumú, alacsony termetű férfi kortársai visszaemlékezései szerint „ábrándos és mindig szomorú” volt; s mi tagadás, nem jutott neki könnyű élet, és a szerelemben sem érte túl sok szerencse. Bár a Reviczkyek főnemesi család voltak, Gyula házasságon kívüli gyermekként született 1855-ben. Édesanyját négyéves korában elveszítette, apja pedig nem sokat törődött vele: rokonokhoz küldte, ő maga pedig elmulatta a családi vagyont. Apja halála után azonban nemcsak „törvénytelen” származásával kellett szembesülnie, hanem azzal is, hogy az asszony, akit anyjának tartott, valójában a nevelőanyja volt: igazi anyja születése után magára hagyta, és a nevén kívül (Bálek Veronika) semmit nem hagyott rá. Apja azonban elmulasztotta törvényesíteni a származást, így a nemesi revisnyei Reviczky nevet sem használhatta volna.
Az úri kisasszony, a perdita és a színésznő
A fiatalember pozsonyi diákévei alatt lett először szerelmes, egy Lajka nevű kisasszonyba, a kék ruhás lány, akihez ábrándos szerelmes verseket írt.
„A vacsora, melybe házikisasszonyi ambícióját helyezte, jobban érdekelte őt a világ minden poézisénél”
– panaszolta Reviczky Gyula egyik barátjának, s bár időről időre fellelkesült egy-egy leány iránt, a bizonytalan származású fiatalember nem számított különösebben jó partinak az úri kisasszonyok között. Közben, hogy megélhetését biztosítsa, állást vállalt: előbb vidéki családoknál vállalt nevelői állást, majd Budapesten kapott korrektori és segédszerkesztői állást, nagyon kevés fizetésért. Drámája megbukott, verseskötetét nem adták ki.
Éhezett, sokszor szállása sem volt; a legjobb esetben hónapos szobákban hajthatta álomra a fejét, rosszabb esetben pedig egy kávéházi szék vagy az utca jutott csak neki: megesett, hogy talp nélküli cipőben kódorgott egész éjszaka.
A nagyvárosi élet árnyoldalait tehát hamar megismerte, úgyszintén a lecsúszott, jobb sorsra érdemes utcalányokat, akiket a korszak divatos szóhasználatával élve perditáknak nevezett verseiben. A „bukott nő” alakja igencsak foglalkoztatta a 19. század végén és a 20. század elején a közvéleményt és az írókat egyaránt – nem véletlenül írt Ady is, néhány évtizeddel később az „utcasarkok rongyá”-ról Az én menyasszonyom című versében. Reviczkynél a megtévedt virágárus lányok mellett továbbra is megjelenik az éteri szerelem; a valóságosra azonban Jászai Marival való megismerkedéséig várni kellett.
Reviczky ekkor már a Pesti Hírlap irodalmi rovatvezetője és elismert költő volt, de a nyomor hosszú évei megrendítették egészségét. Súlyos tüdőbaja miatt orvosai a dél-tiroli Arcóba küldték gyógykezelésre, s azt tervezgették, hogy Jászai is utánautazik. Ebből azonban nem lett semmi: talán a tébécétől való félelem miatt, talán más okból, de Jászai Mari megszakította a levelezést az egyre rosszabb bőrben lévő Reviczkyvel, és a nála jóval fiatalabb Szomory Dezsővel kezdett viszonyt. Reviczky ezt már nem élte túl: 1889. július 11-én elhunyt. Mindössze harminchárom éves volt.
Ha szívesen olvasnál Szomory Dezsőről bővebben, ezt a cikket ajánljuk.
