Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A tudósok olyan emblematikus állatfajokat kelthetnek életre, mint például a sok ezer éve kihalt gyapjas mamut. Mutatjuk, hogyan csinálhatják.
A kihalt fajok életre keltésének első lépése általában a DNS-minták gyűjtése, amelyeket velük közeli rokonságban álló, ma élő fajokból származó petesejtekbe ültetne be. Az így létrejött állat genetikailag nagyon hasonló kihalt társához.
Egy kihalt állatot már feltámasztottak
Spanyol kutatók 2003-ban a fenti módszerrel hozták vissza a spanyol kőszáli kecskét (Capra pyrenaica pyrenaica), amely még 2000-ben pusztult ki. Az újszülött állat azonban néhány perc után tüdő-rendellenesség következtében életét vesztette. A faj feltámasztására irányuló kísérlet csak az első ilyen példa lehet a sorban. Lássuk, hogy milyen kihalt állatokat láthatunk még viszont, ha a tudósok tervei sikerrel járnak.
1. Gyapjas mamut
A gyapjas mamutok (Mammuthus primigenius) az utolsó jégkorszak során éltek, bár egy kisebb, elszigetelt csoportjuk körülbelül 4000 évvel ezelőttig fennmaradt a Jeges-tengeren fekvő Vrangel-szigeten. Fő populációjuk a jelenlegi Ázsia, Európa és Észak-Amerika területén volt honos, ám a jégkorszak végén bekövetkezett éghajlatváltozás, a vadászat és a faj genetikai sokféleségének csökkenése végül a mamutok kipusztuláshoz vezetett.
Feltámasztásuk azért lehetséges, mert a sarkvidéki örökfagy megőrizte tetemeiket, így az általuk hordozott genom ma is rendelkezésre áll.
Ez azt jelenti, hogy a tudósok DNS-ük felhasználásával, egy nukleáris transzfer néven ismert klónozásos módszerrel egy, az eredeti állatokéhoz nagyon hasonló fajt hozhatnak létre modern elefántok petesejtjének segítségével. A közelmúltbeli tudományos áttörések azt mutatják, hogy a gyapjas mamutok életre hívása már a közeli jövőben megtörténhet. Az amerikai Colossal Biosciences cég egyenesen úgy kalkulál, hogy az első mamutborjak 2028-ban születhetnek meg.
2. Dodó
A dodó (Raphus cucullatus) egy nagyobb termetű röpképtelen madár volt, amely egykor a Madagaszkár partjainál található Mauritius szigetén élt. A faj a 17. században az Európából érkező gyarmatosítók miatt halt ki. Az ide érkező emberek ugyanis számos, itt nem őshonos fajt, köztük patkányokat, macskákat és majmokat hoztak magukkal, amelyek kirabolták fészkeiket, és néhány évtized alatt kritikus szintre csökkentették állományukat a szigeten. Erre az erdőirtás és a vadászat is rátett egy lapáttal, így a dodó 1681-re megszűnt létezni.
A madárfaj DNS-e természettudományi múzeumokban őrzött példányokban maradt fenn.
A tudósok így 2022-ben, egy dániai gyűjteményben található példányból hozták létre a dodó genomját. A faj feltámasztása előtt azonban még számos akadályt kell leküzdeni. Ide tartozik a genetikai sokféleség kialakítása is. Előnyt jelent viszont, hogy a dodót sokkal gyorsabb és egyszerűbb vemhesíteni, mint a gyapjas mamutot, mivel a madár DNS-e egy tojásban is fellelhető.
3. Erszényesfarkas
Az erszényesfarkas vagy tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) egy farkasszerű, húsevő erszényes állat volt, amelynek populációja hajdanán a mai Ausztrália területén virágzott. A faj 2-3 ezer évvel ezelőtt tűnt el a kontinensről, noha egy kisebb csoportja fennmaradt Tasmania szigetén. Vesztét az okozta, hogy a telepesek fenyegetésnek tekintették, ezért fejpénzt vezettek be rá. Az ezt követő hajtóvadászat megpecsételte az erszényesfarkas sorsát,
a faj utolsó egyede 1936-ban pusztult el egy állatkertben.
Feltámasztása előtt most az nyithatja meg az utat, hogy szinte minden nagyobb múzeum szeretett volna egy-egy darabot a gyűjteményébe, így világszerte több száz, viszonylag ép példány áll rendelkezésre, amelyből DNS-t lehet kinyerni. A gond csak az, hogy a minták meglehetősen töredezettek, így sok munkába kerülhet egy funkcionális szekvenciát létrehozni.
4. Vándorgalamb
A vándorgalamb (Ectopistes migratorius) egykor Észak-Amerika legelterjedtebb madárfaja volt, amely a Smithsonian Institution adatai szerint a 17. század előtt a mai Egyesült Államok területén a teljes madárpopuláció 25-40 százalékát tette ki.
Pusztulását szintén az emberi tevékenység okozta, az európai telepesek a húsukért kezdtek vadászni a galambokra.
Az Audubon Society felidézte, hogy a vándorgalambok nagyobb csoportokban utaztak és közösségben szaporodtak, ami rendkívül kiszolgáltatottá tette őket a vadászattal szemben. Az utolsó ismert példány, a Martha Washington tiszteletére Martha névre keresztelt nőstény 1914-ben pusztult el.
A múzeumok tucatnyi kitömött madarat őriztek meg, így a kutatók kinyerhették DNS-üket, de ennél a fajnál is problémát jelent, hogy azok olyan mértékben töredezettek, hogy a galambokat valószínűleg nem lehet eredeti formájukban visszahozni. A Revive & Restore biotechnológiai cég azt tervezi, hogy a vándorgalamb DNS-töredékeit a modern sárosfarkú galamb DNS-ébe építi be, ami a kihalt fajéhoz hasonló madarat eredményezhet. Ez 2025-ben történhet meg. Ha a projekt sikerrel jár, az első generációt próbaként a vadonba telepíthetik.
5. Őstulok
Az őstulok (Bos primigenius) az összes modern szarvasmarha vadon élő őse, beleértve a házi tehenet (Bos taurus) is. A hatalmas, szarvas állatok több ezer éven át népesítették be Észak-Afrika, Ázsia és szinte egész Európa területét, legkorábbi feltárt kövületeik mintegy 700 ezer évvel ezelőttről származnak.
Az utolsó jégkorszak vége után az őstulkok voltak a legnagyobb szárazföldi emlősök Európában, de az emberek a túlvadászattal és az élőhelyek elpusztításával kihalásra juttatták őket. Az utolsó ismert példány 1627-ben pusztult el a lengyelországi Jaktorów erdeiben.
A faj feltámasztására irányuló törekvések abban különböznek a többitől, hogy nem igényelnek géntechnológiát. Az őstulkok DNS-ének nagy része ugyanis a modern szarvasmarhafajtákban tovább él. Ez arra készteti a kutatókat, hogy egy alternatív módszerrel, az úgynevezett visszatenyésztéssel próbálkozzanak. A célra mindenekelőtt azok a dél-európai fajták alkalmasak, amelyeket viszonylag vad körülmények között tartanak. Egy hollandiai székhelyű projekt keretében máris hat nemzedéknyi tehenet tenyésztettek tovább.
6. Kvagga
A kvagga (Equus quagga quagga) az alföldi zebra (Equus quagga ), a legelterjedtebb zebrafaj kihalt alfaja. Az egykor Dél-Afrikában honos állatok arról voltak felismerhetők, hogy testük középső részén a csíkok elsötétültek, a sötét sávok közötti terület kiszélesedett, hátsó lábaik pedig sötétbarna színben pompáztak.
Ezért is váltak vadászok célpontjává, szokatlan bundájuk miatt, valamint amiatt ölték le őket, hogy ne vegyék el a táplálékot más legelő állatoktól.
Könyörtelen üldözése következtében a kvagga a vadonban a 19. században halt ki, míg utolsó fogságban tartott példánya 1883-ban pusztult el. A University College London (UCL) adatai szerint mára mindösszesen hét kvagga csontváz maradt fenn, így
ezek a legritkább csontvázak a világon.
Csakúgy, mint az őstulok esetében, a kvaggát a géntechnológiát nélkülözve próbálják újra életre hívni. A dél-afrikai Quagga Project keretében 1987 óta szelektíven tenyésztenek a szokásosnál kevesebb csíkkal rendelkező alföldi zebrákat, hogy a jellegzetes mintázatért felelős géneket visszanyerjék. A programnak sok kritikusa van, ők azzal érvelnek, hogy az így létrehozott állat lényegében továbbra is alföldi zebra lesz, ezért a pénzt hasznosabb természetvédelmi projektekre is lehetne fordítani. Kutatók szerint ugyanakkor a kvagga csontvázak csontvelejéből kinyert DNS-minták segítségével is klónozható lenne, ha azokat zebrapetesejtekbe ültetnék be.
És az tudtad, hogy az emberiség majdnem kihalt a Homo sapiens előtt? Erről itt olvashatsz bővebben.
