Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ausztrál katona mindkét kezét elvesztette egy balesetben: megélhetési okokból kellett elvállalnia azt a szerepet, amely két Oscart hozott neki.
Harold John Avery Russell 1914-ben született Ausztráliában: édesapja korán, a fiú hatéves korában elhunyt rákban, édesanyja pedig Amerikába költöztette ezt követően a családot. A férfi élete nem volt túlzottan sikeres egészen addig, míg a Pearl Harbor elleni támadást követően nem érzett ellenállhatatlan késztetést arra, hogy katonának jelentkezzen, így segítsen megvédeni választott hazáját az ellenségtől.
Így lett Russellből katona
Harold Russell az 1940-es években piacon dolgozott, saját bevallása szerint úgy érezte, élete egy zsákutca. Miután jelentkezett a hadseregbe, megkapta az alapkiképzést, és ejtőernyős lett, akit alaposan felkészítettek arra is, hogyan lehet az ellenség területén rombolni. 1944 júniusában maga is kiképzést tartott, amikor a kezében tartott TNT felrobbant a gyújtózsinór hibája miatt. A baleset végzetes következményekkel járt: mindkét kezét amputálni kellett csukló fölött.
Lábadozása alatt választhatott, hogyan szeretné folytatni életét: műanyag kezeket, illetve fémből készített kampókat ajánlottak fel neki pótlásra. Russell az utóbbit választotta, és hamarosan nagyon ügyesen bánt a kampókkal. Olyannyira, hogy a hadsereg felkérte, készítsen oktatóvideót a hozzá hasonló balesetet szenvedett veteránok megsegítésére arról, hogyan boldogul a mindennapokban a kampók használatával.
Az őrmester naplója címmel el is készült a film még 1945-ben: Harold Russell egy szót sem szól benne, de azt megmutatja, milyen ügyesen képes a kampókat használni.
A filmezést anyagi okokból vállalta
Egy filmrendező, William Wyler is látta a kisfilmet: őt Samuel Goldwyn, akinek neve a Metro Goldwyn Mayer stúdió kapcsán neked is ismerős lehet, felkérte őt egy veteránokról szóló film egyik mellékszerepére. Ez Homer Parish, egy tengerészgyalogos szerepe volt, aki a forgatókönyv szerint mindkét kezét elvesztette a háborúban.
A felkérés idején a veterán heti 25 dollárért dolgozott a YMCA-nél, miközben a Bostoni Egyetem egy üzleti programjában is részt vett. A szerepért ugyanakkor heti 250 dollárt ajánlottak neki, valamint további 100 dollárt költségeinek megtérítésére.
Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne fogadja el a felkérést annak ellenére, hogy semmilyen előképzettsége nem volt, nem tartotta magát természetesen színésznek, és nem is tanulta a dolgot.
Wyler ennek ellenére el volt ragadtatva attól a teljesítménytől, amelyet a férfi a kamera előtt nyújtott.
A két Oscar a véletlen műve volt
A The Best Years of our Lives, azaz Életünk legszebb évei címet viselő film hatalmas kritikai sikert aratott, összesen hét Oscarral jutalmazták készítőit. A legjobb film, rendezés, fő- és mellékszereplő, vágás, forgatókönyv és filmzene szobrocskáját is ennek a filmnek ítélték, amely az Elfújta a szél után a második legnagyobb bevételt hozó alkotás lett az USA-ban és Nagy-Britanniában.
Az 1946-os díjkiosztó ceremónia elején ugyanakkor ezt még senki sem sejthette – nem kis részben emiatt Harold Russellt már a gála elején a színpadra hívták, és átnyújtottak neki egy szobrocskát, amellyel a veteránokért tett erőfeszítéseit kívánta honorálni a filmakadémia. Természetesen ezt a korábban nem létező kategóriát miatta találták ki, afféle tiszteletbeli Oscarként gondolva a díjra: abban ugyanis biztosak voltak, hogy egy katona, aki elméletileg cseppet sem konyít a színészethez, hiába jelölt, biztosan nem kap majd díjat.
Ez hatalmas tévedés volt. Wylernek nagyon jó volt a szeme rendezőként, Russell pedig annyira jó alakítást nyújtott, hogy a mellékszereplői Oscart is megkapta. A filmstúdió olyannyira hálás volt hiteles és nagyszerű alakításáért, hogy felkérték arra is, vegyen részt a filmet népszerűsítő promóciós turnén: heti 120 dollár honoráriumot kapott ezért.
Egész életét a veteránoknak szentelte
Bár tehetségét szokatlan körülmények közt felfedezték, a veterán katona soha többet nem forgatott. Jó humoráról ad tanúbizonyságot az, hogy miként indokolta ezt: „addig akartam kiszállni, amíg a csúcson vagyok”, mondta.
Befejezte egyetemi tanulmányait, és egész további életét a veteránok megsegítésének szentelte: 1950-ben a World Veterans Foundation egyik alapítója volt, 1961-ben pedig John F. Kennedy elnök kinevezte Russellt a Fogyatékosok Foglalkoztatásával Foglalkozó Elnöki Bizottság alelnökévé. Lyndon Johnson és Richard Nixon elnökök újra kinevezték ugyanerre a pozícióra.
„Nem az a fontos, amit elvesztettél, hanem az, ami megmaradt” – hirdette Russell a különböző fogyatékosságokra utalva.
„A fogyatékosság nem jelenti azt, hogy képtelen vagy dolgokra”
1992-ben Harold Russell nehéz anyagi körülmények közé került, és a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díját elárvereztette. Ezzel nemcsak ő volt az egyetlen ember, aki egy alakításért két Oscart nyert, de az egyetlen olyan is, aki árverésen adott tovább a szobron. Egy magángyűjtő 60 500 dollárért vette meg azt: a veterán a másik, kifejezetten neki adott elismeréstől soha nem vált meg. 2002-ben, közel kilencvenévesen hunyt el: csak ekkor derült ki, hogy Lew Wasserman üzletember vásárolta meg a szobrot az árverésen, melyet aztán visszaadott az Oscart megítélő filmakadémiának.
