Ma már az SZTK-s fogászati rendelésen is lehet olyan érzésünk, mintha egy űrhajó székébe ülnénk be, egy 3D-s panorámaröngtennél mintha az agyunkat szkennelnék, és a magán fogászatokon a legmodernebb eszközökkel ellenőrzik szánk egészségét, csilliárdokért. Ha pedig neadjisten fogpótlásra kerülne sor, akkor hitelt is felvehetünk a kezelésre, mert milliós összegekre kell számítanunk.
A fogászat mindig is drága mulatság volt, ám a romló fogak problémája mindenkit érintett, gazdagot, szegényt egyaránt. Akinek nem volt pénze, az egyszerűen kihúzatta a rossz fogat egy botcsinálta orvossal vagy kiverette a kováccsal, és ha szerencséje volt, nem halt bele a szepszisbe. Ez volt a valóság a 18. és 19. század fordulóján Angliában.
Ha van pénzed, van műfogsorod is
A gazdagok körében jellemző mértéktelen cukorfogyasztás, és a gyerekcipőben járó szájhigiénia okán egyre több vagyonos ember kényszerült fogpótlásra abban az időben. Adódik a praktikus kérdés, hogy mivel lehetne helyettesíteni a kihúzott fogakat. Nos, bármennyire is embertelenül hangzik, a szegények, kevéske pénzért adták egészséges – vagy kevésbé rossz állapotban lévő – fogaikat a szerencsésebb gazdagoknak. Élő donorok voltak.
Arra is volt példa, hogy a fogorvosok hirdetést adtak fel, amelyben külföldről – a kontinensről – származó fogakat akartak beszerezni. (A britek előszeretettel használják még ma is a Continental Europe kifejezést, arra utalva, hogy a brit sziget elkülönül Európától.) Akkoriban az emberi fogakat elefántcsontba helyezték, és így készült a műfogsor, ami az 1780-as években 100 fontba, vagyis rettentően sokba került. Ha a műfogsor „csak” elefántcsontból készült, akkor valamivel olcsóbb volt, de így is elérhetetlen volt a legtöbb ember számára. És ha meg is tudták fizetni, ez a fajta fogpótlás nem tartott sokáig, mert a száj higiéniája annyira rossz állapotban volt.
Halottak fogaiból műfogsor
Az emberi találékonyságnak nincsenek határai, legyen az az ötlet bármilyen hajmeresztő, főleg ha szorít a szükség. Új forrásra volt szükség a műfogsorokhoz, mivel az élő donorok száma ugye véges, és a sírrablók sem tudtak annyit beszerezni, mint amennyire igény lett volna. Így „kapóra jött” a waterlooi csata, amelyben hozzávetőleg 30 ezer katona hunyt el. Ez aranybánya volt a fogak szempontjából. A morbid újrahasznosítás pedig igen kifizetődő volt, és sokan, a helyiek, a túlélők harapófogóval húzták ki a halott katonák fogait.
Akadtak olyanok is, akik kifejezetten foggyűjtés okán utaztak el a waterlooi csatamezőre.
A szerencsevadászok ezután a fogakat szettekben adták el jó pénzért a fogtechnikusoknak, akik kifőzték, majd levágták a végüket, és formára csiszolva illesztették az elefántcsont alapra. Ezek a fogak jobbára nem őrlőfogak voltak, mert azokat jóval nehezebb volt kihúzni, illetve később a megfelelő formára csiszolni.
Manapság ezeket a fogakat Waterloo-fogaknak hívják, de a 19. századból nem maradt ránk bizonyíték arra nézve, hogy valóban így nevezték őket. A század közepétől fogva pedig ezek a műfogsorok egyre népszerűtlenebbé váltak, egyrészt mert törvényben szabályozták, hogy mit lehet és mit nem megtenni egy holttesttel, másrészt fejlődött a fogászati technológia és nem volt többé szükség emberi fogakra.
Ha további bizarr orvosi kezelésekre is kíváncsi vagy, mindenképpen olvasd el ezt a cikkünket.
