Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A szocializmus évtizedeiben nem kerülhetett akármilyen film a mozikba: a túlzottan erőszakos, naturális vagy ideológiailag problémás filmeket nem engedték bemutatni. A hatvanas évek közepétől péntek délutánonként Kádár Jánosnak és a legfelsőbb pártvezetésnek is levetítették az átvételre érkezett filmek bemutatókópiáit. Vajon milyen filmek akadtak fenn a szűrőn, és melyek voltak azok, amelyeket Kádár akár többször is megtekintett? Többek között erről beszélgettünk Gál Mihály filmtörténésszel.
Milyen körülmények között zajlott a Kádár-korszakban a nyugati filmek előzetes megtekintése?
A „fordulat évei” után az államosított filmszakmában is bekövetkezett a központosítás. A korábbi évtizedek gyakorlatát, miszerint a magántulajdonú filmkölcsönző vállalatok által megvásárolt és bemutatni szándékozott alkotásokat az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottsághoz, azaz a filmcenzúra-hivatalhoz kellett benyújtani ellenőrzésre, felváltotta az előzetes cenzúra intézménye. Ez volt a Filmátvételi Bizottság, amely négy évtizeden át a változó nevű kultuszminisztériumok, illetve 1968 után a Mozgóképforgalmazási Vállalat (Mokép) kebelén belül működött. A filmek hazai forgalmazásáról vagy a néhány napra, hétre Magyarországra érkezett bemutatókópiák megtekintését követően, vagy külföldi filmvásárokon döntöttek. A bizottságok vegyes összetételűek voltak, a filmszakmai vállalatok képviselői mellett „külsősök”, többek között újságírók, szakértők is közreműködtek a munkában.
A gyakorlat csak a nyugati filmekre terjedt ki, vagy a szocialista blokk alkotásait is megtekintették, mielőtt engedélyezték volna a forgalmazást?
Hasonló módon válogattak a szocialista országok filmjei közül is. Sokszor gondot okozott, hogy egyes nemzetiségi relációk esetében nehezen tudtak megfelelőt kiválasztani az alacsony színvonal miatt. A keletnémet, román, bolgár darabok rendre meggondolkoztatták az átvételben részt vevőket, míg a cseh és lengyel filmekkel lényegesen könnyebb dolguk volt, de még a Szovjetunióban készültek között is inkább akadtak jobbak. Ha kiutazáson dolgozott a bizottság, nagyobb nyomás nehezedett a tagokra, hogy legalább egy filmnek bizalmat szavazzanak. Esetenként a vendéglátás színvonala is elmaradt a nyugatitól. Egy 1987-es romániai filmátvételről készített úti jelentésben olvasható:
„Sajnos a vetítés körülményei a korábbiakhoz képest nem javultak, de végül is nagykabátban kibírható volt.”
Melyek azok a filmek, amik nem kerülhettek itthon mozikba?
Az ideológiailag problémásnak, túlzottan erőszakosnak vagy naturálisnak ítélt filmek átvételéről nem lehetett szó. Előszűrést is alkalmaztak, ezért az ilyen jellegű alkotások általában nem kerültek a Filmátvételi Bizottság elé. Ha mégis, jellemzően elutasították a megvásárlásukat. Ez történt például – eltérő okokból – a George Pattonról szóló A tábornok, Ken Russell Ördögökje vagy az első Rambo-film esetében. Ugyanakkor esztétikai szempontok is szerepet játszottak a válogatásnál. Hitchcock Szakadt függönyét a rendező leggyengébb filmjének tartották, s ha ma megnézzük, csakugyan bántó tévedéseket, logikátlanságokat fedezhetünk föl benne. Előfordult, hogy a bizottság vágási javaslatokat is megfogalmazott, amiket aztán nem feltétlenül hajtottak végre.
Mivel a bizottság összetétele folyamatosan változott, többször megesett, hogy a korábban elutasított filmet néhány esztendő múlva átvételre javasolták.
Az 1968-ban vitatható mondanivalójúnak és naturalistának ítélt Majmok bolygója 1972-ben már zöld utat kapott – igaz, ezután még éveket kellett várni előbb szűkített, filmmúzeumbeli, majd országos forgalmazására. Fassbinder Miért lett R. úr ámokfutó? című alkotásáról 1971-ben úgy vélekedtek, hogy az „az idegörlő unalom unalommal való kifejezése”, majd öt év elteltével bemutatása mellett érveltek.
Előfordult, hogy leállítottak már mozikba került filmeket?
Ugyan ritkán, de megtörtént. A Halálfejesek vagy a Psycho más-más okból, de erre a sorsra jutott. Hozzáteszem, hogy efféle „adminisztratív intézkedések” nem csak a diktatúrák sajátosságai. 1991 végén az iráni nagykövetség tiltakozása miatt, a Külügyminisztérium magasabb szempontokat hangsúlyozó levelének hatására a Duna Film eltekintett a Lányom nélkül soha című, mindmáig vegyes megítélésű dráma bemutatásától.
Gál Mihály a Gondolat Kiadó munkatársa. Szabadidejében a Horthy-korszak és a szocializmus évtizedeinek filmforgalmazás-történetét kutatja. Négy kötete jelent meg a témában: „A vetítést vita követte”. A Filmátvételi Bizottság jegyzőkönyvei 1968–1989; „Péntekre javasoljuk!” Az MSZMP vezetőinek vetített filmek 1966–1989; Jud Süss. A film magyarországi fogadtatása 1941–1944; Cezúrák és cenzúrák. Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság tevékenysége 1920–1948.
Volt-e filmcenzúra a klasszikus értelemben, tehát vágtak-e ki egyes jeleneteket bizonyos filmekből?
Előfordultak vágások, esetenként szövegmódosítás is, utóbbira akkor nyílt lehetőség, ha a filmet szinkronizálva mutatták be. Feliratozás esetén könnyen kilógott volna a lóláb, hiszen nem lehetett kizárni, hogy a néző érti az eredeti nyelvet. A nyolcadik utas: a halál kópiáiból eltávolítottak néhány másodperces részeket, például amikor az idegen lény kitör az űrhajós testéből. Viszont a négy évvel később, joghosszabbításkor gyártott új példányokban már bennemaradtak a korábban sokkoló hatásúnak vélt snittek. A vágásokat előzetesen a magyar változatot készítő Pannónia Filmstúdió munkatársaival kellett egyeztetni, hogy a kihagyások ne okozhassanak zavart a közönség körében. Sajnos ezekről a beavatkozásokról csak néhány filmmel összefüggésben találtam dokumentumot, a szinkronvállalat iratanyagának érdemi része nem található meg a levéltárban. Itt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy hasonló cenzúrázásra időnként a rendszerváltás után is sor került, például a Leszámolás – Terror című orosz akciófilmet 2007-ben megvágva mutatták be nálunk.
Részt vett-e Kádár János a Filmátvételi Bizottság vetítésein?
Kádár az ország első embere volt, tévedés azt feltételezni, hogy lett volna ideje – vagy épp kedve – helyi szintű ügyekkel foglalkozni. Minden rendszer piramiselven működik, a szocializmus idején is a szerint alakult a struktúra.
Kádárnak és az MSZMP vezetőinek a hatvanas évek közepétől péntek délutánonként tartottak különelőadásokat, amelyeken elsősorban az átvételre érkezett bemutatókópiákat pergették le szinkrontolmácsolással.
Legendák keringenek a balatoni pártüdülőben vetített erotikus filmekről. Magam is kaptam már olvasói levelet, amelynek írója állította, biztos forrásból tudja, hogy ez a legenda igaz. Mi ezzel kapcsolatban az igazság?
A magam részéről a kézzel fogható dokumentumoknak hiszek. A pénteki vetítések történetét azért tudtam megítélésem szerint hitelesen feltárni, mert több, egymástól független, de egymást erősítő írásos forrás állt rendelkezésemre a munkához. Azt az állítást, hogy pártüdülőkben vetítettek erotikus filmeket, nem tudom cáfolni, de alátámasztani sem. Úgy vélem, a „láttam, aki hallotta” típusú emlékezéseket, legyen szó bármilyen témáról, mindig érdemes fenntartással kezelni.
Tudjuk-e, melyek voltak Kádár kedvenc filmjei?
Ha kedvencekről nincs is információnk, azt tudjuk, hogy mely filmeket nézte meg legtöbbször. Ilyen volt A keresztapa vagy épp a nálunk évekkel korábban bemutatott paródiája, A keresztapa másik arca, amelyeket háromszor vetítettek le számára. De az is előfordult, hogy a korábban szinkrontolmácsolással, esetleg csak fekete-fehér munkakópián bemutatott filmet később, a magyar változat elkészülte után még egyszer műsorra tűzték. Erre példa a Bosszúvágy, Sidney Lumet Hálózat a, A nagy balhé, de az Annie Hall is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár az ő nevével forrtak össze a pénteki vetítések, ezek ténylegesen az MSZMP vezetőinek szervezett programok voltak, amelyek nagyjából ötödén Kádár nem is vett részt.
Van-e valamilyen félreértés, mítosz, legenda a témával kapcsolatban, amit szeretne eloszlatni?
Rengeteg efféle forog közszájon, mert messziről jött ember azt mond, amit akar, bár néha a közelebbről érkező is ezt teszi, legyen szó a filmátvételről vagy a pártvezetők mozizásáról. Bizonyos esetekben nem a bizottságon múlt, hogy az adott filmet nem vásárolták meg, hanem az anyagi korlátok vagy épp a jogtulajdonos hajthatatlansága késleltette vagy lehetetlenítette el a magyarországi forgalmazást. Előbbi történt teszem fel a Cápa esetében, utóbbira jó példa Stanley Kubrick, aki nem járult hozzá, hogy egyes alkotásait eladják szocialista országok számára.
Mi az igazság Kádár titkos filmgyűjteményével kapcsolatban?
2011-ben Gulyás Balázs, a Mokép akkori igazgatója végighaknizta a médiát azzal, hogy a cég kőbányai telephelyén megtalálta Kádár János titkos filmgyűjteményét. Aztán a tévénézőknek megmutatta azoknak az úgynevezett forgalmi kópiáknak az alumíniumdobozait, amelyeket valójában a moziknak küldtek szét annak idején, s a raktár kontrollvetítőjének helyiségét, mondván, hogy az ottani székekben szórakoztak az elvtársak. Majd Pankotai Ferenc, aki évtizedekkel korábban rövid ideig a telephely vezetője volt, azt mesélte egy interjúban, hogy másokkal együtt ő is Kádár János és Aczél György mögött ült ezeken a programokon. Gombár Józseftől tudom, aki a hetvenes évek közepétől a Moképet irányította, hogy még ő, az igazgató sem vett részt soha a kormányvetítéseken, amelyeket egyébként nem a vállalat, hanem a Filmfőigazgatóság Parlamenthez közeli, Báthory utcai helyiségében tartottak. Az álhírek korlátlan terjedése csak az utóbbi években került a figyelem középpontjába, holott a Kádár-rendszerben ugyanúgy létezett – a fentiek mellett sok egyéb témával kapcsolatban is – suttogó propaganda, jóhiszemű vagy szándékos félreinformálás, s ezek a torzítások aztán átörökítődtek a következő generációkba. Azt azonban ennél is nagyobb problémának tartom, hogy manapság a sajtónak inkább a gyors tartalomgyártás számít, semmint a hitelesség; pedig ha ennek hatására teljesen kiveszik a bizalom az emberekből, az hosszú távon aláássa a társadalom rendes működését. (Borítókép: Fortepan / Album040)
Ha szívesen olvasnál még arról, hogyan moziztunk a Kádár-korszakban, ezt a cikket ajánljuk.
