Kádár János 1989. április 12-én mondta el utolsó beszédét az MSZMP KB előtt. A több mint egyórás, összefüggéstelen szónoklatban már tetten érhetőek az agg politikust sújtó demencia jelei – és a lelkiismeret-furdalás nyomai is.
1989-ben az események viharos gyorsasággal követték egymást. Január 28-án Pozsgay Imre akkori államminiszter egy interjúban kijelentette: „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés volt”. Március 15-én tömegek tüntettek a Magyar Televízió székháza előtt, sőt szimbolikusan el is foglalták, arra hivatkozva, hogy az intézmény az egész nemzeté, nem pedig a kormányé; Cserhalmi György pedig felolvasta a rendszerváltók 12 pontját. Egy hét múlva megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, majd 1989. június 16-án újratemették Nagy Imrét és mártírtársait, amit egy ország követhetett nyomon a televízió képernyőjén.
„A párt politikai, ideológiai és szervezeti gondokkal küzd”
Április 12-én, tehát az első szabad március 15-e után, de még Nagy Imre újratemetése előtt az MSZMP Központi Bizottsága ülést tartott a Jászai Mari téri székházban. A párt Grósz Károly előterjesztése nyomán – legalábbis a hivatalos lap, a Népszabadság szerint – „megvitatta és elfogadta azt a jelentést, amelyet a párt vezető testületei munkastílusának és módszerének tanulmányozására kiküldött bizottság készített”, majd „megállapította, hogy a párt politikai, ideológiai és szervezeti gondokkal küzd, de már jelen vannak a kibontakozást, a megújulást jelző folyamatok is.” A lapban Grósz Károly magyarázta – ismét meglehetősen semmitmondó szavakkal – a változások okait (ami, leegyszerűsítve, a párton belüli reformkommunisták és konzervatívok közötti ellentétekben keresendő), és megnyugtatta az aggódó olvasókat, hogy a pártszakadás veszélye továbbra sem fenyeget.

Kádár, a félreállított politikus
A közlemény és Grósz szavai mögött azonban a korabeli újságolvasó a sorok között olvasva és a korábbi események tükrében megállapíthatta, hogy az MSZMP és vele együtt az egypártrendszer válságba került, amit immár a párton belül is felismertek. Arról azonban nem tudhatott – hiszen a lapokban semmi nem jelent meg róla –, hogy az ülésen felszólalt a 77 éves Kádár János is, és több mint egy órán át beszélt, meglehetősen zavarosan és összefüggéstelenül.
Kádár ekkor már kikerült a Politikai Bizottságából: egy évvel korábban, 1988 májusában felmentették az MSZMP főtitkári tisztségéből. Az egészségi problémákkal küszködő idős politikus, úgy tűnik, szeretett volna könnyíteni a lelkiismeretén, rendezni kapcsolatát a múlttal – ami elsősorban 1956-ot jelentette. Kádár korábban soha nem beszélt súlyos tetteiről, de az utolsó, zavaros beszéd alapján úgy tűnik: mégis ez nyomasztotta, harminc év után is.

Kérdéses persze, hogy az idős, beteg, bűntudattól gyötört Kádár mennyire élt a valóságban. A politikuson egyre inkább látszottak a fizikai és szellemi leépülés jelei; beszédében folyton az orvosát emlegette, aki nem javasolta neki, hogy kiálljon a nyilvánosság elé. Ennek ellenére a nézőtér első sorában helyet foglaló Kádár, miután Grósz Károlyt az MSZMP főtitkárává választották és megszavazták a Politikai Bizottság tagjait, az ülést levezénylő Iványi Pál meglepetésére elindult a színpad felé.
Az utolsó beszéd
„Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják. A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya, és az írott beszédnek is van hátránya.” Ezekkel a szavakkal kezdte elhíresült utolsó beszédét Kádár, a több mint egy órás folytatásban azonban nehéz két összefüggő, értelmes mondatot találni. Többször keverednek a régmúlt emlékei a közelmúlt történéseivel, és folyamatosan visszatérnek az utalások egészségi állapotára: Nekem az a bajom, én azért vagyok feledékeny, sokszor nem tudom, hogy mit akarok, én is fogyok. Én az én stabil súlyomból – nem tudom, hogy maguk engem püffedt embernek vagy pocakosnak ismertek-e, nekem éveken át stabil súlyom volt. Ez nem orvosi titok, mert nem ott méredzkedtem.
![]()
Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog, és az is energiát kíván. Én nem a pocakomból fogytam.
Kornis Mihály, aki részletesen, írói szemmel (is) elemzi Kádár beszédét, úgy véli: az idős politikus egyrészt attól fél, hogy meg fog őrülni, ha „az agyából fogy”, másrészt viszont mindenáron el szeretné mondani, ami nyomasztja, hiszen attól tart, hogy később erre már nem adódik alkalom.
„Most már olyan sorvadás is belépett, hogy izom”
Kádár folyton visszatér keze mozgatóidegeinek bénulására. Kornis Mihály szerint ez a fizikai-politikai cselekvőképtelenség metaforája: Én megmutattam az orvosnak, hogy más baj is van, nem csak idegbénulás. Az idegek megmozdultak, a mozgatóidegek, de olyan hosszú ideje tartott ez az idegbénulás, hogy most már olyan sorvadás is belépett, hogy izom. (…)
![]()
És akkor az orvos azt mondja nekem, hogy ilyen szabad beszédre nem vállalkozhatok.
Ilyen felelős beszédre, amikor először szólalok meg, mert különben ő sem tudja garantálni, hogy mennyi időre lehet engem egészségesnek nevezni. Mert izom is sorvadt. (…) Úgyhogy engedjék meg, az orvos azt mondta nekem, hogy egyet nem enged meg: hogyha közvetlen fölvételre alkalmas dolog van, mert bakizok, bocsássanak meg, de nem tudok mit csinálni.

„Én már nagyon öreg ember vagyok”
Megjelennek a párt szétszakadására, az államszocializmus jövőjére vonatkozó félelmek is, a lelkiismeret-furdalás pedig különös képekkel jelentkezik: Én nem bánom, Önök akármit mondanak ezután, és akármit mondanak, mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki, mert én most már ennek a felelősségnek a tudatában voltam, hogy én megnevezni senkit sem fogok. Senkit nem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással megválasztanak. És sok vizet kérek, mert ideges vagyok. (…) És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok, az dokumentálva van. (…) Ő [az orvos] nem javasolja, és én kijelentettem, saját kockázatomra, még ha hibázom is, elvállalom, mert én már nagyon öreg ember vagyok és annyiféle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet. Bocsánatot kérek.
„Én mindenkit sajnálok”
Nagy Imre neve és 1956 eseményei többször is előkerülnek a beszédben, hasonlóan összefüggéstelen, nehezen értelmezhető szövegkörnyezetben: Én kötelezettséget vállaltam azok biztonságáért, akik – tényleg kötelezettséget vállaltam, én azoknál, akiknek a nagykövetségén Nagy Imre akkor tartózkodott. (…) Mert az a helyzet, most már rájöttem, a [z 19 56. október ] 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.
![]()
Mennyi ideje beszélek már? Befejezem majd.
Akkor nem tudok, nem bírom ki, hogy passzív vagyok, és nem tudok válaszolni dolgokra. Nem bírom ki, na! És ennek a betege vagyok – jelentette ki a beszéd 48. percében, de még negyedóra telt el, amíg valóban befejezte. Grósz Károly kérdésére, hogy tartsanak-e szünetet, így felelt: Nem, mert én butább javaslatot akartam tenni, de most már nem. A beszéd utolsó mondata így hangzott: És sorrendben, ahogy én az én életemet éltem át és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.

A beszéd elmondása után Kádár állapota rosszabbodott. Többé nem állt sem a nyilvánosság, sem párttársai elé. Még élt, amikor Nagy Imrét és társait újratemették, de ugyanazon a napon (és ugyanabban az órában), amikor a Legfelsőbb Bíróság kihirdette Nagy Imréék rehabilitációját, 1989. július 6-án, reggel 9 órakor Kádár János meghalt. (Borítókép: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)
Ha szívesen olvasnál még a Kádár-korszakról, ezt a cikket ajánljuk.
























