Jókai Mór, Karinthy Frigyes és Babits Mihály a tudományos-fantasztikus irodalomban is otthonosan mozgott.
A távoli galaxisok, sötét disztópiák és intelligens földönkívüliek irodalmáról általában olyan nevekre asszociálunk, mint a robotika három törvényének megalkotója, Isaac Asimov vagy Gilead szolgálólányainak szülőanyja, Margaret Atwood; pedig ha jobban belegondolunk, a klasszikus irodalom berkeiben is bukkanhatunk tudományos-fantasztikus gyöngyszemekre, ott vannak például Jules Verne (alias Verne Gyula) regényei, vagy George Orwell 1984-e. Arról viszont talán csak egy maroknyi, igazán elhivatott sci-fi rajongó tud, hogy a műfaj a gimnáziumi tankönyvek múlt századi tollforgatóitól sem állt távol.
Jókai jövő százada
Jókai Mór regényeinél talán senki sem vezette körbe szemléletesebben olvasóit a 19. század kalandokkal és ármánnyal dúsított világában. Az arany ember és az Egy magyar nábob írója mindig saját korából merített ihletet. Az 1800-as évek politikai helyzete inspirálta 1872-ben publikált tudományos-fantasztikus írását, A jövő század regényét.
A könyv cselekménye 1952 és 2000 között játszódik. A Magyarország központú Osztrák–Magyar Monarchia trónján a Habsburg II. Árpádot találjuk, akinek seregei a Nihil államává formálódott, egykori cári Oroszországgal küzdenek Európa különböző helyszínein. A Bécset elfoglaló orosz sereget egy bizonyos Szasza asszony vezeti, akinek még fontos szerepe lesz a történet alakulásában.
A háborút a Monarchia Tatrangi Dávid aerodromon nevű elektromágnesességgel működő repülőgépeinek segítségével nyeri meg, a békeszerződés értelmében azonban Tatrangi és több ezer katonatársa a Duna-deltában kényszerül letelepedni, ahol megalapítják saját államukat, az Otthont.
Szasza asszony eközben újabb támadásra készül, és szövetségre lép a Tatrangi találmányát finanszírozó amerikai, fekete milliomossal, Mr. Severusszal. Szasza visszatér a monarchikus államformához, és Alexandra cárnőnek kiáltja ki magát. A magyar katonák és az Otthon ipari és technológiai felkészültsége azonban ismét meghiúsítja terveit, és a regény a jófiúk győzelmével ér véget.
A regényben Jókai többek között a világháborúkban bevetett vadászgépeket, az Egyesült Államok afroamerikai lakóinak rabszolgasorból való felemelkedését és a polgári réteg megerősödését vetíti előre. Művét 1945 után betiltották, és csak 1982-ben jelenhetett meg újra.
A kiskamasz és a milliomosnő esete a tengerfenékkel
Karinthy Frigyes tizenhárom éves volt, amikor megírta élete első regényét, és vajon mi foglalkoztathatna jobban egy tizenhárom éves fiút, mint a Verne Gyulától és Jókai Mórtól oly jól ismert fantasztikus kalandok?
A könyv első verziója A legrövidebb út címet kapta, egy évvel később, 1902-ben azonban már Nászutazás a föld középpontján címmel jelent meg a Magyar Képes Világ oldalain. A még zöldfülű Karinthy nem kapott tiszteletdíjat írásáért, mi több, a szerzői címen a lap főszerkesztőjével is osztozni kényszerült, amiért az kigyomlálta a szövegből a helyesírási hibák tömkelegét.
A regény cselekménye 2003. január 15-én, a fiumei magyar királyi tengerészeti egyetem tengerészmérnöki karának ünnepségén veszi kezdetét. A kalandok sorozatát a nagy hírű tengerfenéktan-professzor kijelentése indítja el:
Tény, hogy az a bizonyos „áthatolhatatlan pont” létezik, s hogy azt semmiféle rendelkezésre álló erővel legyőzni nem bírjuk.
Főhősünk, a Karinthyhoz hasonlóan zöldfülű Gyárfás Sándor, a professzor fiatal tanítványa azonban előhúzza ingujjából az általa készített tengeralattjáró, a sülyhajó tervrajzát, amely képes áthatolni azon a bizonyos áthatolhatatlan ponton, és önként vállalkozik a feladatra, hogy elsőként fedezze fel a tengerfenék titkait.
Küldetésében társa is akad: az amerikai nagykövet lánya, a milliomos és bájos Miss Charlotte Duncan, aki természetesen azonnal beleszeret a kiskamasz Gyárfás Sándorba. Vakmerő utazásra indulnak, amelynek során tengeri szörnyek és számtalan izgalmas kaland vár rájuk, amíg Fiuméből Amerikába jutnak a tenger fenekén keresztül.
Az örök háború
Azt hihetnénk, hogy ha valakitől, hát az antik irodalmi hagyományok nagy tisztelőjétől és követőjétől, Babits Mihálytól távol állt a tudományos fantasztikum. Pedig a Nyugat szerkesztője bizony tartogatott számunkra néhány meglepetést a tarsolyában! (Nem, most nem arra gondolok, amikor feleségül vette Szabó Lőrinc menyasszonyát!) Az író 1933-ban nem mást, mint egy sci-fi regényt adott ki.
Az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom az első világháború után körülbelül száz évvel játszódik. A regény disztópikus társadalmának működését az örök háború tartja fenn. Minden egészséges férfit harcba küldenek, csak azok úszhatják meg a lövészárkok borzalmait, akiken még csecsemőkorukban valamilyen torzító műtétet hajtottak végre. A hátországot tehát nyomorékok és nők működtetik.
Azonban elérkezik a nap, amikor a nőket és velük együtt a vallástörténésznek tanuló Elzát is besorozzák. A lány pilótaként a hozzá hasonlóan művelt és olvasott hadiorvos, Schulberg szolgálatába áll. Elza szembesül a háború kegyetlenségeivel, és miután szemtanúja lesz, hogy kivégzik beteg barátját, amiért harcképtelenné vált, ellenséges területen száll le.
Őt és Schulbereget foglyul ejtik, és arra kényszerítik őket, hogy képességeiket a hazájuk ellen folytatott harc szolgálatába állítsák. A valódi csattanó azonban csak ezután következik: kiderül ugyanis, hogy Elza a történetben többször felbukkanó Kis Föld nevezetű, apró égitesten él, amely egy tudós találmánya.
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
