Bántalmazó gyermekkor, szexuális erőszak és sok izzó szerelem jellemezte Jászai Mari életét, aki a szíve mélyén mindig egyedül érezte magát: csak a könyvek és az írás enyhített magányán.
Mai szóval úgy mondanánk: Jászai Mari, a nagy magyar tragika, a 19–20. század fordulójának egyik legnagyobb színésznője reziliens ember volt. 17 éves koráig átélte mindazt, ami egy gyerek vagy egy kamasz lány életét végérvényesen tönkreteheti, de valahogyan mégis erőt merített belőlük, és korának egyik legnagyobb színésznője lett. Igaz, ezt kapcsolatai bánták: egyik szerelemből gázolt a másikba, elképesztő intenzitással, ezek azonban elsősorban a testi vonzalom szintjén maradtak: időskorára jutott el oda, hogy valakinek a lelkét is fel merte tárni.
Előtte való nap saját kezűleg kellett beáztatnom a kötelet, és aztán következett a büntetés, kellő ceremóniával. Bedobott a szobába és becsukta az ablakot. (…)
– Vetkőzz – szólt ekkor csöndes, nyugodt hangon. És hajtogatta a kötelet a kellő rőfnyi hosszúságra. (…)
– Térdepelj le! Fogódzz meg!
Az asztalba fogódzva lerogyott reszkető, vézna, csupa csont kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszakadt belőlem az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen agyondolgozott, meggörbült kis hátamra. A kő megszánta volna a vonagló, sivító gyermeket, akinek a hátát már az első csapások fölhasogatták. A lecsurgó vért a csapkodó kötél szertefröcskölte a szobában. De a „szent ember“ nem kegyelmezett. Ő Istentől nyert jogát és kötelességét teljesítette.
Ez a megrázó részlet a színésznő Emlékirataiból való, amely csak halála után jelent meg. Jászai Mari, vagyis eredeti nevén Krippel Mária korán árvaságra jutott: nemesi származású édesanyja a jó kiállású ácsmesterhez, Krippel Józsefhez ment feleségül, hét gyermeket szült neki, majd, mielőtt felnevelhette volna gyerekeit, meghalt. (A színésznő utálta eredeti nevét: még a születési anyakönyvéből is kiégette a „nyomorék, kripli” jelentésű Krippelt.) Apja hamarosan mostohát hozott a házhoz, aki szívből gyűlölte az előző asszony gyerekeit, azzal várta a munkából hazatérő férjet, hogy a gyerekek „bűneit” sorolta neki. Mindenért verték: egy elveszett horgolótűért, egy elszakadt szoknyáért vagy letépett virágért. A büntetés soha nem maradt el, és Jászai, noha akkoriban még a pszichológia nem tartott ott, hogy a belső gyermekről hallhatott volna, „keservesen megsiratta” gyermekénjét. A gyerekkorát átható félelem és harag egész életében elkísérte, amihez felnőttként társult tudásszomj, az örökös elégedetlenség és az önkínzásra való hajlam is.
Patkányokkal aludt egy szobában
Mari ötéves korában elkerült otthonról, egy „fejkötőpucoló ángyához”, ahol megtanult olvasni. A könyvek pótolták számára az embereket és a vigaszt, amit senkitől sem kapott meg. Utána visszakerült apjához és a gonosz mostohához, ahol ismét napi szinten bántalmazták. „Valóban kevesebb szeretettel még nem neveltek fel gyereket, mint engem. Emberi kezet csak akkor éreztem hozzám érni, ha ütött” – állapította meg keserűen visszaemlékezéseiben. Hamar munkát vállalt: szolgált kocsmában, vállalt mezőgazdasági munkát, majd különböző családok fogadták fel cipőtisztítónak vagy gyerekfelvigyázónak, és megesett, hogy arra ébredt, hogy a patkányok lerágták a haját.
16 évesen Pesten szolgált, s összeismerkedett egy bűvészcsaláddal, akikkel Cseh- és Morvaországba is eljutott. A königgrätzi csatában markotányosnő volt: a rettenetes körülmények között megtetvesedett, és egy őrmester megerőszakolta: „Ledobott a földre, és olyan iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzasztó éjszakában. Befogta a számat és dühösen csitított. – Ez volt az én nászéjszakám.”
Könyörtelenül kihasználták
A csata poklából 300 forinttal szabadult, és azzal az elhatározással, hogy színésznő lesz. Nem volt ez előzmény nélküli döntés: a családoknál, ahol gyerekként szolgált, elég volt annyit mondani neki, hogy valaki meghalt, máris szívet tépő zokogásban tört ki, és ebből a legnagyobb könnyedséggel váltott át a kitörő öröm jeleneteibe. Székesfehérvárra került, ahol az „undok, pohos, fekete szörnyeteg”, kihasználva a színésznői ambíciókat dédelgető lány szorult helyzetét, felvitte „valami szűk, sötét és poros ruhatárba”, és megerőszakolta. Székesfehérvárott főként statisztált, majd Budára került, ahol továbbra is nélkülözött, amit a férfiak ki is használtak: egy ügyvéd például azzal fenyegette, hogy az adósok börtönébe zárja, ha nem tölti vele az éjszakát. Egy méltóságos úr is beleszeretett, és azt kívánta tőle, hagyja ott a színpadot, és legyen a felesége. Mari erre nem volt hajlandó, akkor sem, amikor apja véresre verte, hogy kicsikarja tőle a beleegyezést.
A könyvek miatt ment férjhez
Ekkor lépett az életébe a színész Kassai Vidor, akit ő nézett ki megmentőjének. Nem azért, mert beleszeretett volna: Kassait mondták a legműveltebbnek színészkörökben, akinek egy egész szobányi könyve van, és még fest is. Jászai hozzáment feleségül, és Kolozsvárra szerződtek, de nem volt boldog a házasságuk, Kassaira semmilyen formában nem számíthatott. A színésznő éhezett: a keresetét színpadi ruhákra költötte, és hogy legyen mit ennie, az utcán szedegette össze a kenyér- és sajthéjakat. (Kassai mindeközben jól élt, egyszer adott kölcsön 20 krajcárt a feleségének, de ezt is folyton felemlegette.) Végül elváltak, és Jászai Mari soha többé nem ment férjhez.
A férfifaló „nagyasszony”
Tehetségének híre Budapestre is eljutott: 1872-ben szerződtette a Nemzeti Színház. Bemutatkozó előadásában a Bánk Bán Gertrudisát játszotta. Férfifalónak tartották, férfiak jöttek-mentek az életében, ő pedig belül szenvedett: „gyötörtem magamat és szégyenkeztem. A leghitványabbnak, jellemtelennek, csapodárnak tartottam magam”. Szerelmi kapcsolata volt többek között Feszty Árpáddal (aki feleségül is akarta venni), Reviczky Gyula költővel, akivel annak halálos ágyán szakított – egy pályakezdő költő, Szomory Dezső kedvéért. Jászai ekkor karrierje csúcsán állt, Szomory pedig egy jóvágású, a kamaszkorból épphogy kinőtt, 18-19 éves fiatalember volt. (Az eredetileg Weisz Mór néven született író művésznevét is Jászai Marinak köszönhette.) A kapcsolatnak végül az vetett véget, hogy a besorozástól (és a rossz nyelvek szerint a színésznő szerelmétől is) rettegő Szomory Párizsba menekült.
„Hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza”
Utolsó nagy szerelme egy orvos, Plesch János volt. Rajec városában ismerkedtek meg, ahová Jászai üdülni érkezett, és villámcsapásszerűen beleszeretett a nála majd´harminc évvel fiatalabb Pleschbe. (Plesch később korának elismert belgyógyásza lett, ő kezelte Albert Einsteint, de barátságban volt Marlene Dietrichhel, Toscaninivel és Bernard Shaw-val is.) Péchy Blanka az orvost „zseniális törtetőnek” nevezi, aki „pénzre, luxusra és címre áhítozott”. Jászai egy 1908-ban írt leveléből mindenesetre úgy tűnik, a díva 58 évesen ismerte meg az igazi szerelmet, s ez önvizsgálatra is késztette: próbálta megfejteni, mi lökte egyik férfi karjából a másikba, és miért maradt a lelke mélyén mégis mindig magányos: „Hanem a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. Az »emberem« keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort, úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon ejtett karcolásaimért” – írja vallomásnak is beillő levelében, bevallva, hogy hosszabb-rövidebb időközökben „megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak – és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés”.
Ötezer korona a protezsálásért
„Sohasem találtam, előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. Sohasem beszéltem bizalmasan senkivel, csak a papírosommal; az pedig még ember szeme elé nem került” – írta levelében a színésznő. Kapcsolatuk öt éven át tartott, ezalatt Jászai bevezette a fiatalembert a legjobb körökbe. 1913-ban szakítottak, és a színésznő nem volt szívbajos: ötezer koronát kért a kapcsolat végén, mondván, hogy ennyi pénzébe került az ambiciózus orvost beprotezsálni a társaságokba. Az összeget meg is kapta, Plesch pedig hamarosan feleségül vette egy tehetős német család lányát, és tovább folytatta karrierje építését, sikerrel.
Síremlék a Nemzeti Színház tégláiból
Az Astoria Szállóval szemben álló Nemzeti Színházat időközben életveszélyessé nyilvánították, és lebontották. Tégláiból a színésznő síremléket építtetett magának a Kerepesi temetőben. 1926-ban, hosszas betegeskedés után halt meg, emlékiratai is csak halála után kerültek nyilvánosságra. Kortársa, Kárpáti Aurél így méltatta: „Valóságban és a színpadon egyaránt vonzotta a nagyság, a romantikus túlzás, a hősi pátosz. Nem ismert középfokot. Az aurea mediocritast lenézte, megvetette, gyűlölte. Alkudni, kiegyezni nem tudott. Ha beszélt: menydörgött. Mozdulatai villámlottak – társaságban éppúgy, mint a brit óriás tragédiáiban. Bizonyos értelemben ő maga volt a Nemzeti Színház.”
