Várhatóan október elején kerül a mozikba a Magasságok és mélységek című film, amely Csoma Sándor rendezésében eleveníti meg Erőss Zsolt hegymászó utolsó útját a Kancsendzönga csúcsára, valamint felesége, Sterczer Hilda gyászfolyamatát. Hildával gyászról, célokról, önazonosságról, magasságokról és mélységekről beszélgettünk.
Mennyire vettél részt a film készítésében?
Ez egy játékfilm, ami kimondottan a gyászfeldolgozásomról szól. A Hópárduc felesége című interjúkönyv alapján készült, amelyben Révész Szilviával beszélgettem. A rendező, Csoma Sándor is kikérdezett, hogy minél inkább a valós tényeken alapuljon, de a valós történet alapján egy lelki ívet bejáró filmet készített. Trill Zsolt alakítja egykori férjemet, Erőss Zsoltot, és Pál Emőke színésznő engem. Találkoztam a kislánnyal is, aki Gerdát, a lányomat játssza. Emőke nagyon szépen meg tudta ragadni azt a kettősséget, ami bennem volt, ami akkor belőlem látszott: egy külsőleg keménynek tűnő nő, aki belül nagyon is szenved. Május végén jön ki egy egyperces előzetes.
Milyen ember volt Erőss Zsolt? Milyen emberi-szakmai kvalitásai tették népszerűvé és fontossá nemcsak számodra, hanem az egész ország számára?
Hegymászóként a megérzései tették különlegessé. Nagyon együtt élt a heggyel. Tudta, hogy bizonyos szabályokat be kell tartani, mert az életünk múlik rajta, de azt is tudta, hogy nem lehet úgy egy nyolcezres csúcsot megmászni, hogy ezek közül ne hágjunk át néhányat. Zseniálisan megérezte, mikor lehet megszegni egy szabályt, és mikor nem. Nagyon jó reflexei voltak, és az improvizációs készsége is kiemelkedett. Nem volt tervező, előrelátó alkat. Egy magas hegynél, ahol nem lehet tudni, hogy hó vagy szikla lesz előttünk, milyen idő várható, hanem mindent ott és akkor kell eldönteni, az improvizációs készség nagyon fontos. Az életben ez kevésbé teszi sikeressé az embert, egy házépítés például több tervezést igényel. Ebben kevésbé volt jó, de nagy fokú nyugalom, elengedettség, magabiztosság jellemezte. Volt egy erős belső nyugalma abban, hogy nem kell semmin előre izgulni, a dolgok vagy megoldódnak, vagy megoldja őket. Nagyon erős belső tartás, önazonosság jellemezte. Tudta, hogy mindegy, hogy mit mondanak róla, vagy mi hogy sikerül, ő az, aki. Tudta, hogy kicsoda, hol van a helye a világban – a hegymászás erősíti, hogy ne tudjunk elszállni magunktól –, az se rengette meg, hogy senkit nem érdekelt, hogy megmászta a Nanga Parbatot egy új útvonalon; de az se, amikor feljutott az Everestre az első magyarként oxigénnel. Az sem, amikor elvesztette a lábát, és az sem, hogy ettől celebbé vált. Nagyon stabil ember volt.
Amikor Zsolt nem tért vissza a hegyről, emlékszem egy nyilatkozatodra, ami nagyon szíven ütött. Valami olyasmit mondtál, hogy nem fogtad még igazán fel, hiszen máskor is volt már olyan, hogy sokáig nem jött haza. Mikor jött el az a pont, amikor megértetted, hogy ezúttal nem fog visszatérni?
Lassan történt. Cseppenként, apránként. Ez akkora fájdalom, hogy a lélek képtelen lenne elviselni, ha egyszerre rázúdulna. Az első ilyen pont az volt, amikor elkezdett érni a sárgabarack. Természeti ember vagyok, mindent a természethez kötök. Tudom, hogy hányadikán halt meg, de sosem akkor jött a gyász, hanem amikor virágzik az akác, mert akkor is virágzott… Van egy nagyon szép sárgabarackfánk, és érett a barack, és Zsolt még mindig nem volt itthon. Ez egy fájdalmas pont volt. Addigra lecsendesedett a média körülöttem, és megtörtént az első szembesülés.
Az előbb említetted, hogy az lehet a benyomás rólad, hogy nagyon erős nő vagy. De egy ilyen helyzetet borzasztóan nehéz feldolgozni. Mi volt az, ami neked segített, erőt adott?
Tapolyai Emőke segített pszichológusként, megteremtett egy biztonságos környezetet, ahol a fájdalmamnak utat tudtam adni. Volt egy ember, aki el bírta viselni, el tudta hordozni, hogy odamegyek, és sírok. Az első két hónap csak erről szólt: odamentem, sírtam, és hazamentem. Minimálisan tudtunk csak beszélgetni, de volt egy hely, ahol ezt megtehettem. Ez nagyon fontos része a folyamatnak. Az első év csak arról szól, hogy hogyan éljük túl. Azért nehéz, mert jönnek az évfordulók, a születésnapok, a tudat, hogy tavaly ilyenkor még együtt voltunk… Hegymászó vagyok, úgy éltem meg, hogy túl kell élni. Miután megvolt a túlélés, utána tudtam megengedni magamnak az érzéseket, a fájdalmat. Nem lehet megúszni a fájdalmat. A gyásznál, de bármilyen krízisnél nagy buktató, hogy az emberek szeretnék megúszni a fájdalmat. Kérdezgetjük egymástól: „Túl vagy már rajta? Minden rendben?” Nem. Fél év után: „Te még mindig jársz pszichológushoz? Tudsz neki még valamit mondani?” Igen, képzeld el. Sajnos a környezetünkben jóindulattal is tudnak butaságokat kérdezni. De biztatok mindenkit, hogy kérdezzen bármit, ez is jobb, mint ha ignorálnák az embert. Azt gondolom, hogy még mindig nehezen tudunk kapcsolódni a fájdalomban lévőkhöz, és vagy az időjárásról beszélünk, vagy próbálunk okos tanácsokat adni. Pedig lehet, hogy csak annyit kellene megkérdezni, hogy „Milyen napod van ma?”
Erőss Zsolt életében és halála után is a feleségének lenni egy nagyon determináló szerep lehetett. Érezted-e, hogy elvárás feléd a híres özvegy szerepe? Hogyan tudtál ezen túllépni és önmagad lenni? Önazonos lenni, hogy az általad is említett kifejezést használjam.
Köszönöm a kérdést, valóban így van. A társadalom egy része azt várná el, hogy egy híres ember özvegye lehetőleg örökké gyászoljon. Erőss Zsoltból valóban nem lesz még egy, de a pszichológusom időben figyelmeztetett, hogy ne váljon az identitásommá a gyász. De nem is volt célom nekem sem. Szívesen láttak volna engem feketében, de borzadtam attól, hogy fekete ruhát viseljek. Úgy éreztem, mindennap arculcsapás lenne, ha kinyitnám a szekrényt, hogy mit is vegyek fel, és eszembe jutna, hogy meghalt a férjem, ja, akkor feketét. Pirosban jártam. Tehát volt egy ilyen elvárás felém, de tudatosan nem voltam hajlandó teljesíteni. Bemutatkozáskor például sokan mondják, hogy ismernek valahonnan, már ha nem az az első, hogy „maga annak a híres hegymászónak a felesége”. Nagyon könnyen jönne nekem is, hogy Erőss Zsoltnak vagyok, voltam a felesége, de most már előbb elmondom a nevemet. Ne Zsolt miatt ismerjenek, hanem magam miatt.
A Hópárduc Alapítvány keretében terápiás mászást tanítasz gyerekeknek, és mentálhigiénés szakember is vagy. Miben tud segíteni a terápiás mászás?
2014-től oktatok terápiás falmászást. Figyelemzavaros és egyéb pszichés problémákkal küzdő gyerekekkel foglalkozunk. A terápiás falmászás alapja a mozgáskoordináció fejlesztése, ezen keresztül az idegrendszer összhangját és a figyelmet is fejleszti, mindezt elfogadó légkörben. Akik nehezen tudnak megülni a fenekükön, vagy öt percnél tovább nem tudnak egy feladatra koncentrálni, ők a mi célcsoportunk. De emlékszem egy kisfiúra, akinek meghalt az apukája, és amikor lejött a falról, döbbenten hallgattuk, hogy azt mondta, neki az volt a legnagyobb nehézség, hogy kevés volt a kapaszkodó. A fal tele volt szórva kapaszkodókkal, egy kiemelten sokfogásos falon mászott. A gyerekek elmondják, mit élnek meg a falon, és a mentálhigiénének köszönhetően be tudom vinni azt a szemléletet, amit pozitív fegyelmezésnek, együttműködő kommunikációnak nevezünk. Visszatükrözöm és verbálisan kifejezem az érzéseiket, ami olyan gyerekeknél, akiknek nehézséget okoz az érzelmek szabályozása, nagy segítséget jelent.
Mi az a csúcs, konkrét vagy átvitt értelemben, ahová el szeretnél még jutni?
A Hópárduc csapattal már elértünk egy csúcsot azzal, hogy közel 400 gyerek jár hozzánk, és 30 oktatónk van. Most dolgozunk azon, hogy hogyan tovább, merre tovább. Látunk még sok nyolcezrest magunk körül, de hogy melyikre fogunk végül bökni, azt éppen most tervezzük. Először a célt, aztán majd az utat is hozzá.
Jársz még hegyet mászni?
Családilag járunk az Alpokba, a Tátrába túrázni. A gyerekeim most 12 és 10 évesek, velük és a párommal – aki, ha minden igaz, idén már a férjem lesz – már egyre nagyobb túrákat lehet megtenni. A hegyek nem szűntek meg, csak a fizikai hegyek kisebbek lettek, a mentális hegyek viszont nagyobbak.
Mit szólnál hozzá, ha valamelyikük úgy döntene, hogy hegymászó lesz?
Megérteném. Az alma nem esik messze a fájától. A fiam nagyon szereti a falmászó edzéseket, amikor megyünk kirándulni, fölfelé olyan gyors, hogy neki kell ránk várni. Ha választanom kellene, hogy 18 évesen az Elbruszt mássza meg vagy diszkóba menjen, akkor inkább másszon hegyet. Megkérdezném, hogy kikkel megy, és milyen felszerelést visz magával. Mégiscsak jobban ismerem azt a közeget. A diszkó kiszámíthatatlanabb számomra.
