1942-ben, a második világháború kellős közepén nem csak a hadszíntereken dúlt a háború: egy olyan kódért is folyt a verseny, amely a másik fél számára feltörhetetlen. A tét óriási volt: győzelem vagy veszteség.
Az ötlet, hogy a navahó őslakosok nyelvét használják egy, az ellenséges japánok és németek számára feltörhetetlen kódként, egy első világháborús veterántól, Philip Johnstontól származott, aki egy navahókhoz küldött misszionárius fiaként gyermekkorában sajátította el a rendkívül bonyolult nyelvet.
„Indiánok az első világháborúban
Az ötlet valójában nem volt előzmény nélküli: az első világháború végén egy bizonyos Lawrence százados felfigyelt arra, hogy két bennszülött katonája számára teljességgel érthetetlen nyelven társalog. Mint kiderült, a két fiatalember a csaktó törzshöz tartozott, és a százados javaslata nyomán a hadseregben végül 14 csaktó katonát képeztek ki híradási feladatokra, amit a saját nyelvükön láttak el. Végül 1918 őszén, amikor az amerikai csapatok részt vettek a Meuse-Argonne offenzívában, bevetették őket, és sikerrel jártak: a németek képtelenek voltak megfejteni a különös nyelvet.
Kódbeszélők
A második világháború előtt a németek, tanulván az esetből, 30 „néprajzkutatót” küldtek az Egyesült Államokba, azzal a céllal, hogy tanulmányozzák az indián nyelveket. A küldetés lehetetlen volt: több ezer különböző indián nyelv létezett, amelyek sem írásbeliséggel, sem ábécével nem rendelkeztek. A világháború kitörése után számtalan indián törzs adott kódbeszélőket (code talker) az amerikai hadsereg számára, akik javarészt a csendes-óceáni hadszíntéren szolgáltak, bár néhány komancs indián részt vett a normandiai partraszállásban, a meskwaki törzs tagjai pedig Észak-Afrikában segítették a szövetségeseket kódbeszélőként.
Tilos volt az anyanyelvüket használni az iskolában
Sem a csaktók, sem a komancsok, sem a navahók – sok más észak-amerikai indián törzshöz hasonlóan – nem igazán gyakorolhatták szabadon a nyelvüket a 19. század óta. Akárcsak Kanadában, az Egyesült Államokban is mindent elkövettek a fehérek, hogy az őslakosokat megfosszák bennszülött identitásuktól, s ennek részeként olyan állami és egyházi iskolába kellett járniuk a navahó gyerekeknek, ahol tilos volt megszólalniuk az anyanyelvükön.
„A legfőbb szabály az volt, hogy nem beszélhettünk az anyanyelvünkön… hogy megtérjünk a keresztény hitre, és elszakítsanak bennünket a saját hitünktől”
– mondta az egyik navahó kódbeszélő, Keith Little.
Hangya, navahóul
A háborúban azonban hirtelen nagy szükség mutatkozott a navahó anyanyelvű katonákra. A legtöbb (420) kódbeszélőt a navahó törzs adta az amerikai hadseregnek, akiknek rendkívül bonyolult nyelve különösen alkalmasnak tűnt a feladatra. A navahó nyelv szerkezete gyökeresen eltér az európaitól: nincsenek például melléknevek, az igéknek viszont akár nyolcféle előragja lehet, amelyek tizenegy pozícióban előzhetik meg az igetőt. Bonyolultan hangzik, de az anyanyelvű kódbeszélőknek nem volt különösebben nehéz feladatuk: minden betűhöz rendeltek egy, kettő vagy három navahó szót, amely az angol ábécé adott betűjével kezdődött. Így például a wo-la-chee az „a” betűt jelölte, mert annak hangya, angolul az „a” betűvel kezdődő ant a jelentése – de ugyanúgy alkalmas volt az „a” betű jelölésére a be-la-sana (apple, azaz alma) vagy a tse-nill (axe, azaz balta) is.
Kódszótár: ki lehetett a „bolond fehér ember”?
A leggyakrabban használt katonai kifejezésekhez összeállítottak egy néhány száz szóból álló kódszótárat, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal kibetűzni mindegyik szót. Ebben a repülőgépfajtákat madarakról, a hajótípusokat pedig halakról nevezték el.
Így lett a vadászgépből a kolibri navahó megfelelője, a tengeralattjáróból vashal, a kézigránátból krumpli, a repülőgép-anyahajóból pedig madárkalitka. A csatahajót bálnának nevezték, a bombát pedig tojásnak.
A kódot gyorsan tudták alkalmazni a beavatottak (szemben az akkoriban inkább elterjedt matematikai kódolással), de megfejthetetlenné az élő nyelv bonyolultsága tette. A japánok – akik állítólag a navahón kívül minden létező kódot feltörtek – csak a fejüket vakarták, az elfogott navahókból pedig nem húztak ki semmit. (A komancsok szintén hasonló módon alkották meg a nyelvükben nem létező hadászati kifejezéseket: a tankot teknősbékának, Adolf Hitlert pedig „bolond fehér ember”-nek nevezték).
Évtizedekig titkolták tevékenységüket
A navahó harcosok senkinek sem beszélhettek küldetésükről, még évekkel a háború vége után sem. Megeskették őket, hogy megőrzik a titkot, de semmilyen hivatalos elismerést nem kaptak a háború vége után. Fanfár nélkül tértek haza Amerikába, ahol nélkülözésben folytatták életüket, szavazati joguk továbbra sem volt. Az ötvenes évek elején, a koreai háború idején ismét bevetették őket, majd a projekt titkosítását 1968-ban feloldották. Újabb évtizedeknek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy hivatalos elismerésben is részesüljenek: Ronald Reagan 1982-ben köszönetet mondott a navahó kódbeszélőknek, majd 2000-ben, Bill Clinton elnöksége alatt a még élő katonák kitüntetésben részesültek. Ma már mindössze három egykori navahó kódbeszélő él.
