Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Franz Kafka művei híresek abszurditásukról és groteszkségükről. Könnyen elképzelhető azonban, hogy a cseh író novelláiban és regényeiben a számára felfoghatatlan valóság megértéséért vívott harcáról írt.
A 20. századi irodalom egyik legjelentősebb írójának tartják Franz Kafkát. Műveit az idők során rengetegféleképpen igyekeztek értelmezni, magyarázni és megérteni. Ez nem könnyű feladat: abszurditásuk és groteszkségük miatt nincs egyértelmű értelmezési keretük, különféle művészeti irányzatok felől egészen máshogy lehet őket magyarázni.
Egyesek az egzisztencializmus jeles képviselőjének tartják az írásait átható reménytelenség és abszurditás miatt; mások az expresszionizmus vagy a kísérleti modernizmus hatását szokták vele kapcsolatban emlegetni. William Burroughs amerikai író és esszéista szerint művei középpontjában a küzdelem, a fájdalom, a magány és a kapcsolatok szükségessége áll. Marxisták olykor elismerően nyilatkoztak róla amiatt, hogy kritikusan ábrázolja a kapitalizmust. Elképzelhető azonban, hogy egészen más értelmezési irányból is meg lehet közelíteni a híres cseh író munkásságát, legalábbis ennek lehetősége mellett érvel igen meggyőzően Jerry Stuger Kafka és az autizmus – Kafka munkássága mögött meghúzódó titkos logika című tanulmányában.
Mindennapi ügyek: megoldhatatlan feladatok
A kutató szerint Franz Kafka autizmussal élt. Ez lehet a titka az író műveiben megjelenő sajátos világok értelmezésének, magyarázatot szolgáltathat abszurditásukra, amely valójában nem is abszurditás, hanem Kafka neurodivergens valóság-látásának sajátos jele. Stuger szerint az írónak folyamatos problémái voltak mindennapi tevékenységekkel, olyanokkal, amelyek a neurotipikus emberek számára teljesen természetesnek számítanak. Ernst Verbeek holland pszichiáter-professzor szerint Kafka „számára nehezen kezelhető volt kapcsolata apjával, nem tudott megbirkózni mindennapi munkájával, az élettel szülővárosában.
Túl gyenge volt a szerelemhez, magához az élethez. Csak írni volt képes, és műveit is nehezen tudta rendesen befejezni.”
A mindennapi élet sokszor tehát megoldhatatlannak tűnő kihívások elé állította. Jól mutatja ezt a Kafkával gyakran dolgozó, és műveit németről elsőként csehre fordító Milena Jesenskának az egyik levele (Kafka ugyanis németül írt), amelyet Max Brodnak, az író barátjának írt. „A világ legegyszerűbb dolgait sem érti. Voltál vele valaha postahivatalban? Miután összeállít egy táviratot, és kiválasztja azt a pultot, amelyik a legjobban tetszik neki, meggondolja magát, a fejét rázza, majd egyik pulttól a másikhoz vándorol, látszólag teljesen céltalanul, míg végül rábukkan a megfelelőre. Fizet és megkapja a visszajárót, megszámolja és felfedezi, hogy egy koronával többet kapott, ezért visszaad egyet a pult mögött álló lánynak. Aztán lassan elsétál, ám közben még egyszer megszámolja a visszajárót, és a lépcsőházban rájön, hogy a postáskisasszony mégiscsak jól adott vissza. Így hát megáll tanácstalanul, egyhelyben topogva, és azon töpreng, mit tegyen. Visszamenni nehéz: az emeleten emberek tömege tolong és lökdösődik.
»Akkor engedd el« – mondom neki. Teljesen elborzadva néz rám. Hogy engedhetné el? Nem mintha sajnálná a koronát. De ez nem lehetséges. Hiányzik egy korona. Hogy lehet ilyesmit elengedni?
Később még rengetegszer felhozta, és nagyon csalódott volt. És ez ismétlődik különböző változatokan szinte minden boltban, minden étteremben, minden koldus előtt.” Stuger szerint ez a beszámoló nemcsak arra utal, hogy Kafkának nehezére esett kezelni az ilyenfajta szituációkat, hanem arra is, hogy hajlamos volt elveszni a részletekben – nem látta az összképet, és nem tudott túllépni a számára érthetetlen apróságokon.
Képtelen volt hazudni
Kafka levelei és feljegyzései, barátainak és ismerőseinek beszámolói szerint az író képtelen volt hazudni, és képtelen volt elfogadni, földolgozni és megérteni a hazugságot. Lényegében sosem tudott túllépni azon, amikor megtudta, hogy élete egyik nagy szerelme, Felice Bauer hazudott neki arról, hogy miért nem írt levelet hét héten át. Stuger leszögezi: az autizmussal élők meghatározó érzése a bűntudat. Amikor a helyzetek nem a terv szerint alakulnak, vagy az emberek nem az elvárásoknak és az autista személy logikájának megfelelően viselkednek, bűntudatot éreznek, függetlenül attól, hogy a neurodivergens személy okozta-e a szokatlan helyzetet.
Kafka – noha ez rendkívül nehezére esett – megpróbált megfelelni az irányába támasztott elvárásoknak – legyen szó társadalmi vagy családi természetűekről. Ezért jegyezte el Felice Bauert:
úgy érezte, családot és gyerekeket kell akarnia: ez az elvárás.
Hasonlóan viselkedett a családi azbeszt-üzemmel kapcsolatban: megpróbálta teljesíteni azt a munkát, amit elvártak tőle, egészen addig, amíg már nem bírta. Végül idegösszeomlást kapott, és majdnem öngyilkosságot követett el.
Stuger Kafka több tulajdonságát megemlíti, amelyek véleménye szerint az író autizmusára utalnak: remek memóriája (fiatalkorában olyan jó volt az emlékezőtehetsége, hogy alig tanult, mégis elfogadható osztályzatokat kapott), heves ellenérzése a csevegéssel kapcsolatban, aszketizmusa (minél tökéletesebb kontroll saját teste fölött).
Franz Kafka küzdelme a hétköznapival
A jelek tehát adottak, amelyek arra utalhatnak, hogy Kafka autizmussal élt. Hogyan hatott azonban mindez műveire? Mennyiben magyarázza meg regényei és novellái abszurditását és groteszkségét? Stuger szerint az író hősein keresztül saját problémáit jelenítette meg. Amikor műveinek szereplői felfoghatatlan, megérthetetlen problémákkal és helyzetekkel szembesülnek, amikor megoldhatatlan akadályok kerülnek eléjük, bepillantást nyerünk abba, hogyan látta Kafka saját szemszögéből a valóságot.
Ahogyan Josef K. érthetetlen perének kibogozhatatlan útvesztőjében bolyong, úgy botorkált Kafka a mindennapi élet helyzeteinek, ügyeinek és problémáinak labirintusában.
A per egészét végig kíséri a tudáshiány: ez teszi a neurotipikus olvasó számára oly abszurddá. Thomas Kavanagh tanulmányában amellett érvel, hogy a főhős legnagyobb problémája, hogy képtelen megtalálni a felé érkező üzenetek értelmének kulcsát, nem érti azt a nyelvet, amelyet körülötte beszélnek. Sőt, az egész világ nyelvét nem érti – ezt testesíti meg a regény legtöbbet magyarázott pontja, amelynek értelmezéséről máig nem alakult ki konszenzus: a börtönkáplán különös története a Törvény kapujában álló őrről és egy messziről érkezett emberről, aki bebocsátást kér. A Törvény itt pontosan azt a tulajdonságát veszíti el, aminek a legfontosabbnak kellene lennie: a közérthetőséget és a tiszta értelmet.
A törvény előtt
Eredtileg külön novellaként jelent meg A törvény előtt címmel, csak később vált A per részévé. A börtönkáplán különös történetet mesél K.-nak a Törvény kapujában álló őrről és egy messziről érkezett emberről, aki bebocsátást kér. A kapuőr azt mondja, nem engedheti be, megpróbálhat beszökni a tilalma ellenére, ám tudnia kell: ő hatalmas, pedig csupán a legkisebb a kapuőrök sorában. Minden teremnél újabb őr áll, és mind egyre hatalmasabb – ő maga el sem bírja viselni a harmadik őr látványát. A férfi egy zsámolyra ül a kapu mellé, és napokig, évekig vár a bebocsátásra. Részt vesz kihallgatásokon, mindenét arra költi, hogy megvesztegesse a kapuőrt, aki mindent el is fogad, ám nem engedi be. Pedig a kapun nem mehetne más be, csak a férfi: a bejáratot neki szánták. A férfi végül meghal, a kapuőr pedig becsukja a bejáratot.
Kafka szemszögéből nézve A per című regényben megjelenő Törvény a neurotipikus emberek érthetetlen világa, szemléletmódja, szociális érintkezéseik és kommunikációik kibogozhatatlan gubanca. Mind az őr, mind a bebocsátást kérő maga az író.
A messziről érkezett ember Kafka autista öntudata, amely nem tudja felfogni, hogy mi történik, és miért éppen ő az, akit ilyen nyomorúság elviselésére kárhoztattak.
Az őr pedig ellenvetéseket és különféle magyarázatokat hoz fel, amelyek talán megmagyarázhatják, hogy miért tilos a belépés. Josef K.-nak és Kafkának a világ megértésére tett kísérleteinek kilátástalanságát mutatja az is, hogy az A per fejezetei – a regény elejét és végét leszámítva – lényegében felcserélhetőek. Tulajdonképpen ugyanazt a reménytelenséget, komorságot és haszontalanságot ismételgetik.
Kafka – mind életében, mind regényei és novellái lapjain folytatott – küzdelmeinek kilátástalanságát talán Burkhard Müller irodalomkritikus fogalmazta meg a legérzékletesebben: „Kafka művészetét (ha nem tartjuk ezt a metaforát túlságosan lealacsonyítónak) egy darázshoz hasonlíthatjuk, amely a szabadulás vágyától hajtva újra és újra nekiröpül az ablaküvegnek, és ez az ismétlődő zümmögés és koppanás ritmust ad a folyamatnak. Bár a darázsnak nem sikerül átjutnia az üvegen (a feladat lehetetlen, ráadásul a rovar számára fölfoghatatlan, hiszen az üveg átlátszó), a külső szemlélődőnek azért föltűnhet, hogy milyen szép kék az ég az akadályon túl.”
Clara Törnvall svéd szerző történetéből megtudhatod, hogy milyen az autizmus egy érintett nő szemével.
