Aki gazolt már életében, tudja, hogy minden növény más: van olyan, amit szinte lehetetlennek tűnik kiirtani, magról vagy gyökérmaradványról is állandóan újranő. Az ártéri japánkeserűfű oly mértékben tökélyre fejlesztette ezt, hogy még a tudósok sem tudják elpusztítani – pedig nekik azért vannak módszereik.
John Wood botanikus a XV. században elindult gyarmatosítás hevében buzgón küldözgetett haza különleges növényeket. 1884-ben a Távol-Keletről küldte el brit kollégáinak a szenzációs, újfajta növény részeit. Úgy gondolta, nagyon jól mutatna bármelyik európai kertben kellemes vörös hajtásaival, szép szív alakú lombozatával és kecsesen ívelő száraival. A másik fontos szempont az volt, hogy ezt még a kezdő botanikusok sem tudják elrontani, a növény meglepően strapabíró, nemcsak az utazást éli túl, de az ültetésnél is szépen megered, s pár éven belül bájos bozótot hoz létre. Talán túlzottan szépen is, de ezt akkor még nem sejtette senki.
Wood azt az egyet felejtette el megemlíteni a dicshimnuszában, hogy az ártéri japánkeserűfű ahová egyszer betette nemhogy a lábát, de bármelyik testrészét, onnan már nem megy sehová. Akkor sem, ha erőszakkal kényszerítenék. Nemhogy egy éven, egy évszázadon belül sem lehet kiirtani, és próbára teszi nemcsak a képzett botanikusokat, de a többi tudóst is. Elnyomja a többi növényt maga körül, egész vasútvonalakat takar be, elmocsarasítja a csatornákat, és indáival bekúszik a nemzeti parkokba is. Ha nem küzdenének ellene, az Egyesült Királyság nagy részén egyszerűen csak ártéri japánkeserűfű nőne, semmi más. Kezdetben a szép egzotikus növényt még pénzért árulták, ma már azért fizetnek súlyos összegeket, hogy valahogy megszabaduljanak tőle.
Mire (nem) jó az elpusztíthatatlan növény?
A növény vastag, bambuszszerű szára ideális körülmények között naponta akár 10 centimétert is nőhet, és végül elérheti a 3 méter körüli magasságot (ebből lesz a fent említett bájos, nem mellesleg áthatolhatatlan bozót). Valóban szép látványt nyújt, de mivel nem őshonos, hatalmas károkat okoz, már csak azzal, hogy elveszi a többi növény életterét, táplálékát. A vadon élő állatok sem alkalmazkodtak a tökéletesen tájidegen japán növényhez, bár néhány faj lelegeli. Eleinte a kezdeti lelkesedés időszakában a növény hasznosnak bizonyult a homokdűnék stabilizálására, a szarvasmarhák takarmányozására és a talaj szél elleni védelmére, még gyufát is készítettek belőle. Eredeti élőhelyén, Ázsiában nagyra becsülik a hagyományos orvoslásban vírusölő, gyulladácsökkentő hatása miatt, zöldségként is fogyasztják zsenge fiatal hajtásait. Csak itt, Európában nincs helye, ahogy mondjuk, a tévesen őshonosnak tartott akácnak sem lenne hazánk területén.
Miért nem lehet kiirtani?
A növény elpusztítására akkor van esély, ha alatta minimum három méterig teljesen eltávolítják a talajt, majd nagy erőkkel elpusztítanak benne minden életet. Elég egy apró hiba, és a japánkeserűfű azonnal utat tör magának a felszín felé, és kezdhetünk mindent elölről. Mindezt ráadásul meglepetésszerűen is képes véghez vinni, azaz tegyük fel, hogy végre kiszedtük a földből, kisebb atomcsapást mértünk a helyére, eltelt húsz kellemes, békés év, és a növény már megint ott van. Eddig pihengetett, most újra erőre kapott egy csipet só méretű (!), 0,3 grammos gyökértöredékből. Az erős gyomirtó szerek ellenére is (sőt, kifejezett túlélő típusként meg tudja védeni magát ellenük). A jelenleg legálisan használható módszerek egyikével sem lehet eltüntetni a föld színéről. Pedig nagyon szeretnék: az Egyesült Királyságban egyetlen tő jelenléte azonnal 5-15%-kal csökkentheti egy ház értékét, és sok bank még a jelzálogot is megtagadja az ilyen ingatlanra. A növénytől annyira nem lehet szabadulni, hogy tulajdonképpen értéktelenné teszi a földet, amin nő.
Ezért is az ember a felelős
Azért nagyon fontos hozzátenni, hogy az ártéri japánkeserűfű soha az életben nem keveredett volna Európába vagy épp Amerikába, ha nem hozzák. Az 1492-től 2019-ig tartó időszak botanikai elemzése szerint a kertészek a hazájukon kívül honos idegen fajok 94%-át szándékosan termesztették saját kertjeikben, pont azok egzotikussága miatt. Kifejezetten azokat keresték, amelyek könnyen termeszthetők más éghajlaton, és nem túl kényesek. Az ártéri japánkeserűfű pont ilyen, a vulkánkitörések után az egyik első élőlény, ami megtelepszik az épphogy kihűlt kőzeten, s nemritkán simán túléli a következő kitörést, akkor is, ha minden, föld feletti része hamuvá égett. Ami annak idején előnyt jelentett, az most kozmikus hátrány, de egyelőre a növény áll nyerésre, és ez valószínűleg így is marad. Ivartalanul szaporodik, azaz jelenleg Európában az összes egyed valójában egyetlen ősi nőstény egyed klónja. Időnként pedig hibridizálódik rokon fajtákkal, így kialakul az F. x bohemica, amely egyes szakértők szerint bármelyik elődjénél invazívabb.
