Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Habár a divatiparban főként nők dolgoznak, a divatházak felső vezetésében ez alig tükröződik, különösen igaz ez a márkák arcának is tekinthető kreatív igazgatói pozíciót illetően. A szakmában dolgozók szerint ennek oka a divat világában is erőteljesen jelenlévő patriarchális szemlélet, illetve az, hogy a divatházak felső vezetése egy férfit alkalmasabbnak tart arra, hogy kiálljon a világ elé és sikerre vigyen egy márkát.
Az ambiciózus nők így arra vannak ítélve, hogy saját céget alapítsanak, ha nem akarják munkáséveiket csendes asszisztenciával eltölteni, amire az iskolarendszer is trenírozza őket. Az alábbiakban körül járjuk a témát, hogy miért nem hiszik el az üzletemberek, hogy a nők értenek legjobban ahhoz, mire vágyik, mit szeretne viselni egy másik nő.
Erős nők tudnak a divatvilág élére kerülni
Idén tavasszal az egész világot bejárta a hír, hogy közel három évtized után Donatella Versace távozik a vezetéknevét viselő olasz divatház kreatív igazgatói pozíciójából. Nem sokra rá ugyanezt jelentette be Maria Grazia Chiuri is, aki a Dior közel nyolcvan éves történetének első női kreatív igazgatója volt. Versace szinte csendben lépett le az immár nem a családja, hanem az amerikai Capri Holdings befektetési társaság tulajdonában lévő cégtől, amit Charles Jeffrey divattervező nem hagyott szó nélkül.
„Ez az ipar alig látott női kreatív igazgatót, és most egy istennő távozott. Adjunk neki tíz másodpercet! Tiszteljük meg egy pillanatra!”
– hiányolta a dizájner a nagy csinnadrattát, amelyet véleménye szerint egy férfi megkapott volna.
És lett is volna mit elismerni. Miután 1997-ben egy sorozatgyilkos miami villája előtt lelőtte bátyját, a márkát sikerre vivő Gianni Versacét, a gyászoló marketingigazgató Donatella nulla divattervezői tapasztalattal vette át a stafétát, és tovább emelte a divatház presztízsét, amely igazi világmárka lett. A Valentino éléről a Diorhoz érkező kolléganője megosztó személyiség volt, sokan nem szerették a visszafogottságát, de a számok mégis magukért beszéltek, közel egy évtizedes irányítása alatt megnégyszereződött a cég bevétele. (Persze, egy divatcég sikerét vagy kudarcát nem lehet csak a művészeti irányításnak betudni, az eredményességet a pénzügyi menedzsment, a marketing, a globális gazdasági helyzet és a közhangulat is befolyásolja számos egyéb tényező mellett, de mégis a dizájnt kell eladni a végén, ami vagy tetszik a vásárlónak, vagy sem.)
A bő egy éve a Chaneltől távozott Virginie Viard-t sem érheti kritika, kreatív irányítása alatt a vállalat megduplázta a bevételét.
Holott az egyik legfontosabb prekoncepció egy nővel szemben az, hogy vele nem lehet terméket eladni.
A Harper’s BAZAAR divatlap indiai kiadása a kérdéssel foglalkozó cikkében azt írja, hogy az olyan nagy konglomerátumok, mint a többek közt a Louis Vuittont, a Diort, a Fendit vagy a Givenchyt is tulajdonló LVMH vagy a mások mellett a Guccit, a Bottega Venetát, az Alexander McQueent vagy a Balenciagát birtokló Kering igazgatótanácsai általában kereskedelmi aspektusból megbízhatóbb választásnak tartanak egy férfit kreatív vezetőként, akitől nagyobb eséllyel várható szerintük a nagy médiavisszhang, ami megnyugtatja a részvényeseket a növekedési kilátásokat illetően. Mint számos szaklap írja, a cégek igazgatótanácsaiban jelenleg általában fehér, heteroszexuális férfiak foglalnak helyet, akik életkorukból fakadóan patriarchális közegben nevelkedtek, és bár furcsa, de szívesebben dolgoznak együtt egy meleg (általában fehér) férfivel, mint egy nővel – vagy éppszínes bőrűvel.
Döbbenetes a nemi diszkrimináció mértéke
A nemi arány nem volt mindig ilyen, sőt! A XX. század első felében a nagy couture házak többségét nők alapították és vezették, gondolhatunk itt Jeanne Lanvinre, Madame Grés-re, Madeleine Vionnet-ra, Elsa Schiaparellire vagy épp Coco Chanelre. A változás a második világháború után indult. A Global Fashion Agenda tavalyi felmérése alapján a globális divatipar munkavállalóinak 75-80 százaléka lehet nő, amibe természetesen nem csak a divattervezők, hanem a varrónők és a bolti eladók is beletartoznak – más szakmák mellett.
De ezeket az arányokat mutatják a nagy divatiskolák is, a neves londoni Central Saint Martins és a New York-i Parsons School of Design hallgatóinak zöme is nő.
„A patriarchátus rendkívül erős erő a világban és a divatiparban is. A férfiak sokkal gyorsabban jutnak el a csúcsra, mint ahogy jelenlétük indokolná az iparágban”
– mondja Ben Barry, a Parsons School of Design divatkarának dékánja, aki hozzáteszi, hogy a férfi tervezőket gyakran kreatív zseniként emelik piedesztálra, míg a női tervezőket gyakorlatiasabbnak tartják, és ez a mélyen gyökerező sztereotípia gyakran kizárja őket azokból a szerepekből, ahol a márka arcának is kell lenniük. Ezt támasztja alá egy volt vezető tervező is, aki névtelenül arról nyilatkozott a Financial Timesnak, hogy sok divatiskolában a fiúk egyszerűen több figyelmet kapnak a tanáraiktól: „Míg a fiúkat hagyják ego- és személyiségépítésre, a lányokat arra tanítják, hogy legyenek együttműködők és alázatosak.”
Nagyon markáns a szakadék
De még az olyan kezdeményezésekben is, amelyek a méltányosságot hirdetik – mint például az LVMH Prize for Young Fashion Designers –, fennáll a nemek közötti szakadék. 2024-ben a díjazottaknak csupán egyharmada volt nő, 2025-re ez az arány pedig egynegyedre csökkent. 2023-ban a világ vezető harminc luxusmárkája közül mindössze nyolcnak volt női kreatív igazgatója, és ugyan 2025-re ez a szám tízre nőtt, mégis jól példázza a nemi egyenlőtlenség tartósságát egy olyan iparágban, ahol a fő vásárlói célcsoportot egyébként pont a nők alkotják.
A statisztika szerint Párizs és Milánó elutasítóbb a nőkkel szemben, Londonban valamivel jobb a helyzet, de ott is csak 12%-ot ér el a női kreatívigazgatók aránya, akiknek a fizetése egyébként a férfiaké alatt van. Holott a Data But Make It Fashion kutatása szerint a női tervezők által készített női kollekciók népszerűbbek a vásárlók körében, mivel a dizájnerek mélyebben átérzik az igényeket. Erre reflektált idei cikkében a L’OFFICIEL nemzetközi divatlap fülöp-szigeteki kiadása is, miután részt vettek a tavaszi párizsi divathéten: „Persze, a kollekciók szépek és csillogók voltak.
De amikor a finom selymeket és szexi kivágásokat néztük, felmerült bennünk, vajon hány nő akarná ezeket a ruhákat valóban viselni a mindennapokban?
És hány nő véleményét hallgatták meg, amikor ezeket a darabokat megtervezték?”
Szinte esélytelen végigmenni a kiválasztási folyamaton
Bár Maria Grazia Chiuri 2017-ben elindított egy női mentorprogramot a Diornál és gyakran dolgozott együtt női művészekkel, a legtöbb kreatív szakembernek keserűek a tapasztalatai arról, ahogy a nagy divatházak viszonyulnak a nők előléptetéséhez. A korábban idézett, két nagy európai luxus divatháznál is vezető tervezőként dolgozó divattervező elmondta a Financial Timesnak, hogy egy idő után belátta, soha nem fogják kinevezni kreatív igazgatónak – és nem a munkája vagy a tehetsége, hanem egyszerűen a biológiai neme miatt.
Beszélt ez ügyben fejvadászokkal is, akiknek a véleménye egyezett a sejtésével: „árnyékvezető” talán lehet, de ha valódi címet akar, akkor el kell hagynia a luxusipart, és középkategóriás lakossági márkáknál próbálkozzon, és inkább az Egyesült Államokban, Európa abban a szegmensben is túl kirekesztő a női vezetőkkel szemben.
Egy hasonló háttérrel rendelkező, azóta pályaelhagyóvá vált női kolléganőjével egy nagy luxuskonzorcium fejvadásza ugyancsak nyíltan közölte, hogy
nőként úgysem kerül be a kiválasztottak közé, de azért az első köröket megpróbálhatja.
A neves, milliárdos Hearst magazinkiadó-dinasztiába házasodott Gabriela Hearst divattervező - aki 2023-ban távozott a Richemont luxuskonglomerátum tulajdonában lévő Chloé divatház kreatívigazgatói székéből – szerint egy férfi nyilvánvalóan szívesebben beszél üzletről egy másik férfival, pláne, ha úgy nőtt fel, hogy a nőknek a konyhában van a helye. Ő így nem feltételez rosszindulatot a cégek részéről, ettől függetlenül szerinte is itt az ideje, hogy a HR-osztályok feltegyék a kérdést önmaguknak, hogy biztos mindent jól csinálnak-e a kiválasztási folyamatnál.
A fejvadász céget működtető, nagy divatházaknak is dolgozó Karen Harvey azonban vitatta azt a Financial Times-nak, hogy a humánerőforrás ne tenné meg a tőle telhetőt ez ügyben. A szakember elmondta, hogy amikor listát kell készíteniük a lehetséges jelöltekről, sokkal többet kell dolgozniuk, hogy olyan nőket találjanak, akiket elfogadhat esetleg a márka. Harvey szerint a luxusdivat jelenlegi, marketingközpontú működése hozza igazán hátrányba a nőket. Gyakran hallja, hogy az illetőt ugyan a felső vezetés is nagyon jó tervezőnek tartja, de tartanak attól, hogy nem igazán közismert, vagy túl csendes, netán ne tudna olyan pozitív hatást gyakorolni a márkára a tervezőasztalon túl a médiában, amely megnyugtatná a főbb részvényeseket. Mint a Tatler Asia társasági magazin megjegyzi, azonban a nőkkel másodrendűen bánó hozzáállás vissza is üthet: „Ki érthetné jobban a nőket, mint a nők maguk? A női divat nem csupán ruhadarabokról szól, hanem testképről, önkifejezésről, valamint a sokféleség és a szépség újraértelmezéséről is – olyan értékekről, amelyek szembe mennek az elavult sztereotípiákkal. Ha a vezetésből kiszorítják a nőket, a divat saját kreatív nyelvezetének hitelessége sérül.”
Ha érdekel, mi a maffiafeleség-trend, ezt a cikkünket ajánljuk!
