Babits Mihály és Tanner Ilona házassága távolról sem mondható szokványosnak. Közös életüket egy szokatlan lánykéréssel kezdték meg, házaséveiket elkerülte a szerelem, gyermekvállalásukat pedig titok övezte.
Tanner Ilona, Babits Mihály felesége a nyugatos éra egyik legmostohább sorsú költőfelesége volt. Fiatalon ismerte meg a nélkülözést, számára kevéssé kívánatos, főnökével folytatott viszonya abortusszal végződött, amikor pedig úgy tűnt, rátalál a boldogság, vőlegénye átengedte őt barátjának – és legnagyobb bánatára sosem lehetett saját gyereke. Mindezek mellett tehetséges költő volt, aki sosem tudott kitörni férje, a költőóriás árnyékából. De vajon elképzelhető-e, hogy a fordulatokkal teli sors alakulása mögött egy öntudatos, eltökélt nő állt, akinek egy szerelem nélküli házasság nem volt túl nagy ár, hogy részesévé válhasson a mára legendává vált 20. századi irodalmi közösségnek? Székely László A jó mostoha történetét még nem írták meg című könyve arra enged következtetni, hogy Ilona sokkal tudatosabban szervezte az életét, mint hittük.
Az átpasszolt menyasszony
Ilona nagy ambíciókkal indult az életnek. Gyerekként balett-táncos vagy színésznő szeretett volna lenni, de miután kiderült, hogy egyikhez sincs kimagasló tehetsége, a versírásban talált magára. Tizenhét évesen jó úton járt afelé, hogy elismert költő váljon belőle. Kétszer is írt a Nyugat legtekintélyesebb alakjának, Babits Mihálynak, hogy mondjon véleményt a műveiről, de nem kapott választ. Ilona mégsem adta fel.
1919-ben, huszonnégy évesen úgy döntött, nem vár tovább. Személyesen jelent meg a férfi Reviczky utcai lakásában, és arra kérte, hogy publikálja verseit a Nyugatban. A visszahúzódó Babitsnak sem kedve, sem ideje nem volt, hogy szárnyai alá vegye a fiatal költőjelöltet, mégis megláthatta benne a lehetőséget, hiszen titkárát és lakótársát, Szabó Lőrincet kérte meg, hogy foglalkozzon Ilonával.
Szabó Lőrinc azonban nem csak a költőt, a nőt is meglátta Ilonában. Nemsokára el is jegyezte, de egy váratlan fordulat véget vetett a kapcsolatuknak. Babits arra kérte barátját, hogy engedje át neki menyasszonyát. A partnercserébe végül Ilona is belement. Az eljegyzési vacsorát a Centrálban tartották, négy nappal később, 1921. január 15-én összeházasodtak.
Házasság szerelem és gyerek nélkül
Ilona naplójából kiderül, hogy ugyan sosem érzett szerelmet Babits iránt, frigyüket nem csak a véletlen rendezte el. Attól a pillanattól fogva, hogy találkozott a félszeg, társaságban zavarral küzdő költővel, tudta, hogy szívéhez csak a barátján keresztül találhat utat. Mégis mindössze ötödjére találkoztak, amikor a Csinszka-szerelemből lábadozó, magányos férfi megkérte a kezét.
Sejtelme se lehetett, ki vagyok!, milyen vagyok?
– írta Ilona Babits elkapkodott döntéséről. „Félt a magánytól, s egy szinte kétségbeesett, gyors elhatározással megkérte az első leányt, aki útjába került, akinek az arca megtetszett, s akihez nyárspolgári tortúrák nélkül a legkényelmesebben hozzáfért” – idézi Székely László Ilona naplóját. Ennek ellenére hamar megszerették egymást. Nem lángoló szerelemmel, hanem gondoskodó, támogató szeretettel.
Ilona mindenben segítette férjét, Babits pedig egyengette felesége költői karrierjét, a Török Sophie szerzői álnevet is ő adta neki. Itáliába utaztak, új lakásba költöztek, házat vettek Esztergomban, kulturális eseményekre jártak, élénk társasági életet éltek, boldogságuk mégsem lehetett teljes.
Ilonának és Babitsnak sosem született közös gyermeke, amiért Ilona önmagát okolta. Mialatt a minisztériumban dolgozott, főnöke belekényszerítette egy viszonyba. „Aztán elkapott a vágy, hogy gyerekem legyen – emlékezett vissza. – A főnököm nem akarta, nős ember volt. S akkor egy francia novellában olvasott trükkhöz folyamodtam: azt mondtam neki, hogy teherben vagyok. Erre nem vigyázott, és valóban állapotos lettem.” Főnöke azonban nem fogadta jól a hírt, elküldte egy körúti nőgyógyászhoz, hogy vetesse el a babát. Ugyanakkor Székely László szerint az is elképzelhető, hogy Babits meddő volt.
A talált gyermek
Ilona az örökbefogadás mellett döntött. Talán a véletlen hozta így, talán Ilona vette ismét kezébe a sorsát, mindenesetre 1927 nyarán háztartási alkalmazottjuk, a tizenkilenc éves Bíró Irma teherbe esett Ilona öccsétől. Ilona először a fiatal lányt beszélte rá, hogy tartsa meg a babát, majd férjét, hogy fogadják örökbe.
Ilona úgy bánt Irmával, mint egy hímes tojással: felmentette őt feladatai alól, húgához költöztette és elkísérte az orvosi vizsgálatokra. Bíró Ildikó 1928. március 12-én született meg. A kórházból Irmát és a babát Esztergomba vitték, nem véletlenül. Ilona azt szerette volna, ha ismerőseik úgy hiszik, Ildikó az ő gyereke. A valóságot könnyen titokban tarthatták; mivel a kislány az unokahúga volt, egyre jobban hasonlított rá; és miután elválasztották édesanyjától, és felvette a Babits nevet, senki sem gyanakodhatott.
Babits büszke apukaként szerette kislányát, egészen 1941-es haláláig nagyon szoros volt a kapcsolatuk. Ilona azonban nem találta a közös hangot Ildikóval, szélsőséges szeretete sokszor szélsőséges szigorba csapott át. Pszichésen rosszul viselte a titkolózást, félt, hogy egy nap kitudódik a titka, a helyzeten pedig Babits egyre romló egészségi állapota sem segített. „S most már mindig rejtőzve hazugságok közt és rossz lelkiismerettel kell élni!” – jegyezte fel. – És egyszer jönni fog a nehéz óra, mikor semmivé foszlik minden áldozat, mikor majd vallani kell és szinte védekezni: egyszer a gyermek majd kérdezni fog... és ítélkezni.”
Babits betegsége és halála nyomot hagyott kapcsolatukon. Ilona nehezen dolgozta fel férje elvesztését, sokáig tagadásban élt. Miközben ő a depresszióval küzdött, és az öngyilkosság foglalkoztatta, lánya tinédzserré cseperedett, aki hiába vágyott a figyelmére és a szeretetére. Ilona a vágyott anyaságban boldogság helyett szorongásra lelt, Ildikó pedig magára utaltan, magányosan cseperedett fel.
