Leonardo da Vinci nevéről valószínűleg nem az állatvédelem, hanem valamelyik műalkotása jut az eszedbe – pedig az előbbi téren is jelentős volt az, amit képviselt.
A Mona Lisa, Az utolsó vacsora, a Sixtus-kápolna freskói: megannyi remekmű, mely évszázadokkal Leonardo halálát követően is hirdeti a polihisztor géniuszát. Nemcsak ezekről ismerjük ugyanakkor a művészt, hanem tudományos érdeklődéséről is: izgatta, hogyan repülhetne az ember, és találmányok során törte a fejét, amikor nem fogott ecsetet vagy ceruzát kezében.
Mást gondolt, mint a kora
A több mint ötszáz éve halott da Vinci sok mindenben gondolkodott másként, mint egy reneszánsz ember – jó példa erre mindaz, amit anatómia vagy akár építészet terén ismert, kortársait lekörözve.
Volt azonban egy olyan nézete, ami talán még sokkal inkább meghaladta korát, mint a fentiek: elkötelezett állatvédő volt egy olyan korban, amikor ezt a kifejezést még szinte értelmezni sem lehetett.
Da Vinci megkérdőjelezte a tézist, miszerint az ember felsőbbrendű lenne az állatokkal szemben, barbarizmusnak tartotta más élőlény húsának fogyasztását, nem volt hajlandó tejet fogyasztani, sőt mi több, még azt sem tartotta elfogadhatónak, hogy a méhek áldozatos munkájának gyümölcseként keletkező mézet begyűjtse és elfogyassza az ember. Nemcsak briliáns festő, építész, szobrász és feltaláló volt tehát, hanem nagyon szilárd alapokon nyugvó erkölcsi rendszer szerint élte életét, amibe a más élőlényekkel szemben gyakorolt erőszak egyszerűen nem fért bele még akkor sem, ha nem emberről, hanem akkor oktalannak tartott állatról volt szó.
Az állatokat ekkoriban általában inkább kihasználták
Leonardo hozzáállása egy olyan korszakban, mint a reneszánsz, meglehetősen kilógott a sorból. Ez volt az az időszak, amikor a nagyüzemi állattartás – persze ne a mai léptékre gondoljunk – alapjait letették. A gazdák egyre jobban értették annak csínját-bínját, hogy miként lehet állatokat tartani és szaporítani gazdaságukban, ami
egyre több háztáji jószághoz és ezzel párhuzamosan megnövekedő húsfogyasztáshoz vezetett.
Mindez történt akkoriban, amikor még az emberek életkörülményei sem feltétlenül voltak rózsásak, hacsak nem a legnagyobb előkelőségekről van szó – képzelhetjük, mennyire figyeltek arra, hogy a haszonállatok megfelelő körülmények közt tengethessék a levágásig terjedő élettartamukat.
A vadászat nagyon divatos tevékenység volt, de hogy biztos legyen a siker, parkokat hoztak létre, ahol a vadakat tartották: innen azok nem voltak képesek elmenekülni a vadász puskája elől. Nemcsak velük végeztek, hanem gyakran a városi kóbor állatokkal is: a reneszánsz ember babonásan rettegett a pestistől, annak okozásával a kóbor macskákat és kutyákat vádolták.
Ekkoriban még nem volt ismert, hogy a patkányokon tenyésző bolhák sokkal inkább felelősek a kórért, így volt olyan város, ahol egyetlen évben közel 4000 kutyával végeztek a pestis elleni küzdelem nevében.
Az állatok közti viadalokat ugyanakkor egyre szívesebben követték figyelemmel, legyen szó nagyvadakról vagy akár trenírozott kutyákról. A reneszánsz átlagember tehát nemhogy fintorgott, ha hús került a tányérjára, hanem a lehetséges összes módon saját szórakoztatására használta az állatokat.
Leonardo nem evett húst
Ezzel szemben hogyan élet Leonardo da Vinci? Gyakorlatilag a mai modern vegetarianizmus és erőszakmentesség jegyében. Nem fogyasztott húst, Andrea Corsali Giualiano de’ Medicinek írt levelében egyenesen úgy fogalmaz: egyes hinduk élnek úgy, mint Leonardo da Vinci, aki szintén nem eszik meg semmit, amihez vérnek volt köze, és nem tudja elviselni azt sem, ha körülötte bármi, ami él, megsérülne.
Ez azt jelenti, hogy mai mércével nézve is teljes mértékben vegetáriánus életmódot folytatott a polihisztor.
Edward MacCurdy, Leonardo egy huszadik századi életrajzírója szerint a művészt nemcsak egy másik élőlény halála taszította, de annak bárminemű szenvedése is, ezért nem evett soha húst. Az Atlanti kódex című művében Leonardo maga írta le, hogy bárányoktól, tehenektől és kecskéktől szakítják le kisgyermekeiket, hogy aztán a legbarbárabb módon megöljék és feldarabolják őket – ez a megfogalmazás a 21. század legharcosabb állatvédőihez illik.
A művész azzal sem elégedett meg, hogy vegetarianizmusa révén állatok meggyilkolását előzze meg:
gyakorta vásárolt madarakat vagy más állatokat, amelyeket kedvtelésből tartottak kortársai, vagy levágni szántak, majd szabadon engedte őket, hogy életüket ezáltal boldogabbá tehesse.
Az állatvédelem ekkoriban még sem elterjedt, sem divatos nem volt, mégis, írásaiban gyakran emlegette, hogy az ember nem az állatvilág királya vagy csúcsragadozója, hanem egy szörnyeteg.
„Ha az ember szabadságot akar, miért tart madarakat és állatokat kalitkában? Az ember a szörnyetegek királya, brutalitása felülmúlja őket. Mások halálából élünk, sírjaikká válunk. Fiatal koromtól nem vagyok hajlandó húst enni” – írta a művész. Nézetei akkor még meglepőnek számíthattak, ma, ötszáz év múlva azonban már látjuk, micsoda vizionárius volt e téren is a reneszánsz mester.
