Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az Alcatraz az a börtön, amelynek neve jóval azután is legendás maradt, hogy elítélteket már nem nem zárnak ide: legendák övezik ezt a börtönszigetet.
A popkultúrában Sziklának is nevezett börtönnek otthont adó kis sziget ma már nemzeti parknak számít, kezdetben pedig nem büntetés-végrehajtási céllal kezdték fejleszteni. Először 1775-ben lépett ember a feljegyzések szerint partjára – persze azt nem tudhatjuk, hogy az őslakosok korábban hányszor és miért tették meg. A történelemkönyvek ugyanakkor Juan Manuel de Alaya nevét jegyzik fel mint első, a szigeten járt emberét.
A hírhedt börtön történelme másképp indult
Az Alcatraz elnevezés is hozzá kapcsolható: az alcatraces, azaz pelikán vagy más furcsa madár szóból ered. Alaya expedíciója feltérképezte a San Franciscó-i öblöt, és az ott talált három sziget egyikét nevezte el így, később aztán az angolosított Alcatraz maradt annak neve.
A 19. század közepéig a kis szigetnek nem volt túl nagy jelentősége – ekkor azonban felmerült, hogy katonai támaszpontot, erődöt hozzanak ott létre.
1850-et írunk, az aranyláz a tetőfokára hágott, San Francisco népessége pedig meredeken nőtt: szükség volt némi extra védelemre a város számára. Az amerikai hadsereg amellett, hogy erőd megépítésében gondolkodott, száz ágyút is el szeretett volna helyezni Alcatraz szigetén, amely így a nyugati part legjobban védett erődjévé vált. Két másik erőddel, Fort Pointtal és Lime Pointtal együtt olyan háromszöget alkotott, amely a teljes öbölnek komoly védelmet nyújtott. Egy elsőség is köthető emellett a szigethez: az Amerikai Egyesült Államok első működő világítótornya itt épült meg.
Az Alcatraz erőd volt
Ma azonban már szinte senki nem gondol erődként a szigetre: már az 1850-es évek végén kerültek ide katonai rabok. Arra soha nem volt szükség, hogy elsüssék az ágyúkat, amelyeket ide telepítettek, és hamarosan minden átalakult a szigeten. Az egykori erődöt 1909-ben az alapokig rombolták, majd a következő két évben a rabokkal építtették meg a későbbi Alcatraz börtönt.
A cél az volt, hogy a legnotóriusabb bűnözők megbüntetésére alkalmas, nagyon szigorúan őrzött börtönt hozzanak létre: innen ered az Alcatraz hírneve.
Az intézetbe kerültek igazi nagykutyák is, mint például Al Capone, de nem a neves gengszterek tették ki az ide kerülők legnagyobb részét. Inkább azokat zárták be ebbe a börtönbe, akik nem tudták és akarták betartani egyéb büntetés-végrehajtási intézetek szabályait, így nem bírtak velük, mivel bontották a rendet.
Maximum 336 rabot lehetett egyidejűleg itt bezárni, de a teljes kapacitást soha nem töltötték ki – volt, amikor annak mindössze egy százaléka volt kihasznált, általánosságban pedig 260–275 fő raboskodott egyidejűleg a szigeten.
A közvélekedéssel ellentétben nem volt olyan szörnyű itt rabnak lenni, amit az is alátámaszt, hogy voltak, akik kifejezetten kérték, hogy ide kerülhessenek – ennek ellenére az Alcatrazt mindig is a börtönök börtöneként emlegették.
Itt viselkedni kell
Az Alcatraz ereje abban rejlett, hogy nagyon monoton és szigorú rend szerint kellett az itt raboskodóknak élnie. Ennek célja az volt, hogy megtanítsák az elítélteket arra, hogyan is működik egy börtön. Aki ide került, annak a következő négy dologra volt alapvető joga:
- étel,
- orvosi ellátás,
- fedél a feje fölé
- és ruha.
Minden egyebet ki kellett érdemelni, ami csakis jó magaviselet tanúsítása útján, a szabályok betartásával volt elképzelhető. Aki ennek megfelelt, az dolgozhatott, kapcsolatot tarthatott rokonaival, és akár fogadhatott is látogatókat, látogathatta a börtön könyvtárát, illetve különféle szabadidős tevékenységekben vehetett részt, például festhetett. Amennyiben egy rab elegendő erőfeszítést tett annak érdekében, hogy úgy gondolják: képes lesz követni egy kevésbé szigorú börtönben is a szabályokat, áthelyezték, hogy büntetése hátralevő részét már máshol töltse le. Az Alcatrazban általában öt éven át raboskodtak az oda bekerülők.
A börtön 1934 és 1963 között működött, ez idő alatt természetesen több szökési kísérlet is lezajlott, szám szerint 14, melyben 36 férfi kísérelte meg elhagyni a helyszínt. A hivatalos feljegyzések szerint senkinek sem sikerült élve megúsznia a szökési kísérletet, de biztosan ezzel kapcsolatosan csak annyit lehet állítani, hogy öt embert eltűntként tartanak nyilván, azzal a feltételezéssel, hogy megfulladtak a szökési kísérletben. Nem zárható ki, hogy túlélték azt, és szabaddá váltak, de ezt nem is támasztja alá semmi.
Az örvények, a víz hideg hőmérséklete és az öböltől való távolság mindenesetre nagymértékben nehezítette a sikeres szökést
– az ezt megkísérlők közt volt, aki ezt belátta, és feladta, de akadtak olyanok is szép számban, akiket lelőttek, vagy a kísérlet és a közben kioltott emberéletek miatt halálra ítéltek.
Túl drága volt fenntartása
A börtönből aztán 1963-ban kiköltöztették az utolsó rabot is: az ok nem az volt, hogy két évvel korábban három rab, Frank Morris, illetve John és Clarence Anglin eltűnt szökési kísérletének végén, hanem az, hogy rettenetesen sokba került fenntartani. Az Alcatraz üzemeltetése háromszor akkora költséget jelentett, mint más börtönöké, a szigeten található épületbe mindent csak hajó útján lehetett beszállítani.
Még csak ivóvíz sem állt rendelkezésre, így ezt is vízi úton juttatták el a börtönbe, aminek hatalmas költsége volt.
A komplexumot egészen egyszerűen magára hagyták, üresen, noha voltak ötletek hasznosítására.
Felmerült egy ENSZ-központ megépítése mellett egy nyugati parti Szabadság-szobor ötlete, de még egy bevásárlóközpont és hotel építése is. 1971-ben őslakos indiánok szállták meg, és kiáltották ki magukénak, ettől kezdve rengeteg ember ment a szigetre, amiből hamar baj lett. A vandalizmus egy dolog volt, de még tűz is kiütött, így a szigetfoglalókat eltávolították, majd 1972-ben nemzeti parkká nyilvánították a területet. Az Alcatraz, pontosabban ami megmaradt belőle, 1973 óta turistalátványosság – évente egymillió ember nézi meg a híres börtönt.
