A szerkesztőségi munka után Ady barátaival együtt gyakran volt a nagyváradi kávéházak vendége. Az esték sokszor torkolltak hajnalig tartó mulatozásba, ami után a közeli Püspökfürdő gyógyvizében kúrálták másnaposságukat.
1899 decemberében, karácsony után egy 22 éves fiatalember érkezett Érmindszentről Nagyváradra. A vasútállomás (azaz indóház) előtt fiákerbe szállt, és a Magyar Király Kávéházba vitette magát. „Széles karimás művészkalapját levette, körülnézett, és a pincértől megkérdezte: melyik a Szabadság című napilap törzsasztala. Az újonnan érkezett ifjú inkább sihedernek látszott, mint meglett férfinak. Szép feje, finom arcéle, meleg tekintetű, okos, nagy fekete szeme volt” – legalábbis így képzelte Dénes Zsófia, Ady Endre későbbi menyasszonya a költő első találkozását Nagyváraddal.
Nagyvárad, a „Pece-parti Párizs”
Nagyvárad 1900-ban – Ady szavaival élve – „a lázas vágyakozások, akarások városa” volt. A körülbelül 40 ezres lakosságú város központjában, akárcsak a korabeli Budapesten, az egyszintes házak helyét átvették a historizáló vagy szecessziós stílusban épült bérpaloták. 1894-től kezdve vízvezeték, 1904-től kezdve elektromos világítás, 1906-tól kezdve pedig villamosközlekedés is könnyítette a város lakóinak életét. Persze leginkább a tehetősebb polgárokét, hiszen a külváros megőrizte vidékies jellegét. A századelőn a városban jelentős zsidó kisebbség élt: a lakosság negyede zsidó vallású volt.
A poros, provinciálisnak és sivárnak tartott Debrecennel szemben – ahol előbb a jogi kar előadásait látogatta, majd a Debreczeni Hírlap és a Debreczen munkatársa lett – Ady úgy vélte: szellemileg érdekesebb, pezsgőbb, izgalmasabb lesz számára a „Pece-parti Párizs”, így örömmel fogadta el a Szabadság című lap felkérését. Eleinte lakása sem volt: a szerkesztőségben aludt egy díványon; cikkei között pedig a színikritikák, rövid hírek, „kis színesek” voltak többségben.
Ady Endre éjszakái
Legjobb barátja ebben az időszakban Biró Lajos volt, aki néhány hónappal Ady után érkezett a Szabadság szerkesztőségébe. Szerinte Ady „kis gonoszkodásokra hajlandó volt, de minden fájdalom meghökkentette” (…) Nőkért, akiket szeretett (…) hallatlan áldozatokra volt hajlandó. (…) Soha egy bántó vagy tapintatlan szót nem hallottam tőle sem a szerkesztőségben, sem közös lakásunkban, sem a hosszú éjszakákon, amikor pedig bort ivott.
A bortól néha felhevült, néha halkan duhaj lett, legtöbbször csak boldogan derült.”
Ezekre az éjszakai kimaradozásokra Biró általában nem kísérte el Adyt; akadtak viszont más ivócimborái, például Szüts Dezső, akit később is sokan „Ady nagyváradi rossz szelleme”-ként emlegettek, és aki „az olcsó szerelmek és kalandok kerítője” szerepét is elvállalta. De másvalaki is szívesen csatlakozott Adyhoz, amikor épp Nagyváradon tartózkodott: Dankó Pista, a híres cigányprímás.
Ady váradi napjai csakhamar inkább az éjszakákról szóltak, hiszen a lapzárta utáni beszélgetések sokszor átcsúsztak ivászatba. A költő nagyszerűen bírta az italt (még arról is tárcát írt viccelődve, hogy olyan szérumot kapott, ami esetében megakadályozza a részegséget), ritkán került reggel 6-nál előbb haza, sőt, sokszor inkább megvárta, hogy kinyissanak a reggeli kávéházak. És hogy hová járt lumpolni? Igen sok helyre. A Magyar Királyt 1900-ban lebontották, helyén felépült a Rimanóczy szálloda, a Royal kávéházzal, ami a költő kedvelt tartózkodási helyének számított, a Bémer téri EMKE kávéházzal (ma: Astoria Hotel) együtt. Ezekben a kávéházakban rendelkezésre állt az összes helyi és fővárosi és számos külföldi lap, éjjelente pedig cigányzenészek muzsikáltak.
„szép asszonyok, leányok ülnek az apró asztalok körül”
Nagyváradon különös hely volt a Mülleráj nevű cukrászda is (ma: Ady Endre Emlékmúzeum). Délelőtt konszolidált cukrászda volt ez, ahová (Krúdy Gyula szerint) „nagyon fehérarcú nagyváradi úrnők”, „angolos léptekkel betérő Renéek, Adélok, Rellák” jártak süteményezni, délután a helyi „fontos emberek” itták itt feketekávéjukat, esténként és éjjelente pedig a különteremben zajlottak a kártyacsaták. A Mülleráj kioszkjáról így írt Ady: „Esténként sokszor éjfélig virágoskert a kioszk, szép asszonyok, leányok ülnek az apró asztalok körül, s hallgatják, vagy túlcsevegik a cigány muzsikáját. A gesztenyefák a tanúi, mennyi álom szövődik itt egy-egy csöndes, holdas estén a Pécsi Laci vonója segítségével.” Az éjszaka aztán folytatódhatott valamelyik nagyváradi mulatóban, a Zöldfában vagy a Fekete Sasban. Onnan hajnalban sokszor átmentek Püspökfürdőre, ahol – ismét Dénes Zsófiát idézzük – „megfürödtek a gyógyerejű, forró forrásvízben, zuhany alá álltak, és dögönyöztették magukat, majd jót aludtak a fürdőház nyugágyain. (…)
Mire a borbély megborotválta őket, s ők reggelire átsétáltak a szemben épült kurszalon teraszára, frissek és fiatalok voltak.”
Később, több mint tíz év múlva így írt ezekről az évekről Ady A hosszú hársfa-sor című versében:
Poros a hosszú hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki udvar,
Simulnak a városi párok,
Vasúthoz futnak a kocsik.
Egyszer eljöttünk a vasúttal
S szállásozó csapatja járt
Előttem ifjú fellegeknek.
Akkor a hársak épp szerettek
S eső után szerelem-szag volt.
A Hold csak később bújt elő.
Nagyon szép és titkos volt akkor
E városban a szerelem.
„hajnali orgiák viruló királynője”
Mikor Ady Nagyváradra érkezett, már megjelent egy verseskötete 1899-ben: a színtelen-szagtalan, a korszak divatos témáit variáló Versek. 1900-ban, tehát még a Lédával való megismerkedés előtt Nagyváradon írta Fantom című versét („Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkisérjen egész a síromba”), amely később Az én menyasszonyom címmel bekerült az első „igazi” Ady-kötetbe, az Új Versekbe is. Dutka Ákos nagyváradi költő-szerkesztő visszaemlékezése szerint a verset Markovits Jolán ihlette, aki az „éjszakai kocsizások, temetői kalandok és hajnali orgiák viruló királynője” volt. Mások Rienzi Máriát sejtették a vers mögött – az ő személyénél kissé hosszabban is el kell időznünk, hiszen ő volt az, akitől Ady minden valószínűség szerint elkapta gyógyíthatatlan betegségét, a szifiliszt.
„imád Máriád”
Rienzi Mária úgynevezett „brettliénekesnő” volt. Ez az olcsó, kevéssé művészi, sokszor német nyelvű zenés-táncos szórakoztató műfaj a korszakban nagy népszerűségnek örvendett: „Este kilenckor megverik a zongora billentyűit, kezdődik a mulatság. Kánkánnak, arcátlan német kupléknak tapsol a közönség, s tart az előadás a késő órákig” – írta Ady. A műfajtól azért nem idegenkedett annyira, hogy ne keveredett volna a kissé már hervadt szépségű Rienzi Mária közelébe. Egyes vélekedések szerint valamelyik nagyváradi mulatóban ismerkedtek meg, 1901 végén vagy 1902 tavaszán; a költő öccse, Ady Lajos szerint pedig a vonaton, Budapestről Nagyvárad felé.
Akárhogyan is történt, találkozásuk után az újságíró Ady véleménye megváltozott a korábban lenézett műfajról, s Rienzi Máriára kifejezetten hízelgő jelzőket aggatott: „legfőbb sztár”, „páratlan excentrikus művésznő”, „sanzonett királynő”, akinek „pompás számaival alig tud betelni a közönség”, akinek „ csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete” elvarázsol mindenkit. 1902 nyarán már bizonyosan közel kerültek egymáshoz; erről tanúskodik Rienzi Mária 1902 júliusában Adynak dedikált fényképe („A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak”), továbbá a tény, hogy a párbajvétségért éppen börtönbüntetését töltő Adynak Rienzi naponta táviratot küldött azzal a szöveggel, hogy „imád Máriád”. (Ady máskor is összeütközésbe került a hatóságokkal: 1901-ben, amikor már a Nagyváradi Napló munkatársa volt, Egy kis séta című, a nagyváradi püspökséget ostorozó cikke miatt sajtópert indítottak ellene, majd három napra a váradi fogházba csukták.)
„roppant testiség kiabált róla”
Milyen volt Rienzi Mária megjelenése? Fehér Dezsőné (illetve az őt megszólaltató Dénes Zsófia) szerint „afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. (…) haja vörösre festett.
Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virággal.”
Nagy Andor szerint „roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”. Az állandó éjszakázás és a „veszedelmes viszony” miatt Ady egyre kevesebbet írt, és aggódó főszerkesztője szinte kicsempészte a városból Püspökfürdőre, hogy néhány napig regenerálódjon (és lehetőség szerint megszabaduljon „Mária asszonytól”). A terv azonban nem sikerült, néhány nap után az Adyéval szomszédos szobában már Rienzi lakott.
„Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom” – írja Ady a betegsége történeteként is olvasható Mihályi Rozália csókja című novellában. Rienzi Mária 1902 júliusában küldött forró dedikációja után egy hónappal Adyn már megjelentek a szifilisz első tünetei, s a kortársak és a visszaemlékezések szerint egyértelműen az énekesnőtől kapta el a végzetes kórt. De nem Rienzi Mária lett az, aki Adyt költővé érlelte, hanem Diósi Ödönné Brüll Adél, akivel 1903 szeptember 6-án ismerkedett meg – és akit már másnap elkísért Budapestre.
Ha kíváncsi vagy, hogyan alakult Léda élete, ezt a cikket ajánljuk.
