Ha nem lett volna bátyja a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, Ady Lajos egy lett volna a Monarchia számtalan nagy tudású gimnáziumi tanárai közül. Így azonban ő vált Ady első életrajzírójává – bár objektivitása, különösen amikor bátyja feleségéről ír, erősen kétséges.
Az alma időnként bizony eléggé messze esik a fájától, legalábbis az Ady-család esetében mindenképpen. Ady Lőrinc kisbirtokos gazdálkodó és Pásztor Mária, a református lelkészcsalád leszármazottai esetében inkább Lajos volt az, akinek sorsa jól példázza a korszakban elérhető társadalmi- és karrierlehetőségeket: gimnáziumi tanárból tankerületi főigazgató lett, és nagy erőfeszítésekkel nyomozta az Ady család történetét – amikor épp nem nyelvészeti cikkeket vagy Adyról szóló kötetét írta.
Akárcsak híres bátyja, ő is Érmindszenten, a Partiumban született, az eredetileg Andrásnak keresztelt Endre után négy évvel, 1881-ben. Zilahra járt középiskolába (itt ismerkedett meg Ady párizsi éveinek bizalmasával, Bölöni Györggyel), Kolozsvárott diplomázott, magyar-latin szakon, majd Zilahon kezdett tanítani. Ő maga is kacérkodott az írással, de bátyja azzal a felkiáltással, hogy „egy bolond elég egy családban!” igyekezett lebeszélni Lajost a szépirodalomról.
Az Ady-fiúk
Amint az Vincze Tamás tanulmányából kiderül, Ady Lajos 1905-ben felfigyelt egy 15 éves lányra, bizonyos Kaizler Annuskára egy úgynevezett eklézsiabálon, de csak négy év múlva, 1909-ben ismerkedtek meg alaposabban. Kaizler Anna számára nem volt ismeretlen az Ady név:
„Már kislány koromban hallottam az Ady-fiúkról, Endréről és Lajosról. Ők Érmindszenten laktak, mi tőlük négy kilométernyire, Érszentkirályon”
– írta később Ady-könyvében Kaizler Anna, hozzátéve, hogy az Ady-fiúk édesanyja, az „Ides”, már kamaszlány korában kinézte őt lehetséges menyjelöltnek. (Hogy valóban így volt-e, vagy az emlékek szépültek meg idővel, nem tudhatjuk.)
Amikor 1909-ben a Kaizler család Budapestre látogatott, Lajos már a budapesti V. kerületi állami főgimnázium tanára volt, és lelkesen kalauzolta földijeit a fővárosban. (Természetesen nem mulasztotta el bemutatni híres – faluhelyen inkább hírhedt – bátyját sem.) A fiatalok levelezni kezdtek (természetesen szigorúan szülői engedéllyel), 1909 szilveszterén megtörtént a leánykérés, 1910 nyarán pedig sor került az esküvőre is. (Ady Lajoséknál Kaizler Anna és az Ady-szülők legnagyobb bánatára a gyermekáldás elmaradt: Czeizel Endre szerint azért, mert Lajos ugyanúgy, mint Endre, fiatalkorában nemi betegséget szerzett, és nemzőképtelenné vált.) Ady Lajos a Visegrádi utca 18/b alatt, egy háromszobás lakásban kezdte meg házaséletét Kaizler Annával, majd a Lövőház utcába költöztek.
„120 kilós alispánkisasszony”
A két Ady-fiú közti kapcsolatot egyfelől a bensőséges testvéri szeretet, másfelől pedig a versengés jellemezte. Leveleiben a költő mindenről beszámolt Lajosnak, és soha nem mulasztotta el, hogy szívélyesen, külön üdvözölje „öcsémnét” is. A sógornő Budapesten megismerkedett Ady Endre barátaival, és természetesen Léda sem maradhatott ki a sorból. A puritán, vidéki lány (Léda szavaival élve: „prűd fiatalasszony”) és a nagyvilági dáma között nem is lehetett volna nagyobb az ellentét. Diósiné egyébként is vetélytársnak tekintette a nőket, Kaizler Anna pedig azzal, hogy 19 évvel fiatalabb volt nála, végképp nem lopta be magát a szívébe. Nem volt ez másképp Boncza Bertával sem: az éles nyelvű, szüntelenül vibráló Csinszka később, amikor viszonya elmérgesedett az Ady-családdal, szívesen gúnyolódott sógornőjén, a „120 kilós alispánkisasszonyon”, aki „szafaládéfején” mindig új kalapot visel. (Kaizler Anna azzal vágott vissza, hogy őt az Ady-fiúk édesanyja kezdettől fogva a „lyányom” megszólítással illette, Csinszka viszont sohasem jutott el idáig.) Móricz Zsigmond – aki egyébként szívesen időzött Ady Lajoséknál később, a debreceni évek alatt – így írt a sógornőről:
„Akármit mondanak, én nagyon szeretem ezt az Annust, egy akkora darab egészség, mint egy debreceni felvágott kenyér, jó piros ducos.”
Hogy ez mennyire számít bóknak, mindenki döntse el maga.
Ady Lajos, a tankerületi főigazgató
Az Ady-életrajzírók sokszor felróják Ady Lajosnak, hogy bátyja ismertségét kihasználva szerezte meg tankerületi főigazgatói pozícióját. 1918 novemberében, amikor a költő már az ágyból is alig tudott felkelni és beszédéből is csak a dadogás maradt, a zavaros politikai helyzet és a spanyolnátha-járvány elől Érmindszentre menekülő Lajos levélben sürgette, hogy bátyja, kormányon lévő ismerősei által szerezzen neki valamilyen vezető pozíciót, például kormánybiztos-főispánságot Szilágy megyében. 1919 januárjában személyesen is követelte a kinevezést, azzal fenyegetve Endrét, hogy beszállíttatja a Schwartzerba. (Schwartzer Ferenc Kékgolyó utcai elmegyógyintézete akkoriban a paralitikus betegek gyűjtőhelye és gyakran életük végállomása is volt.) Idézzük fel Benedek István szavaival a jelenetet: „Egész életében félt ettől, rémképe az volt, hogy a Schwartzerban fogja végezni. Most, amikor a paralízis tünetei csakugyan mutatkoztak nála, állandó rettegésben élt, sírásba csukló hangon, legörbülő szájszéllel könyörgött minden látogatójának: Ne engedjetek a Schwartzerba vinni…” Csinszka ekkor kidobta a Veres Pálné utcai lakásból Ady Lajost. (A kinevezés végül megtörtént: Ady öccse 1919-től debreceni tankerületi főigazgató és tanügyi főtanácsos lett.)
Az Ady-per és annak következményei
Boncza Berta és az Ady-család kapcsolata a költő halála után végképp elmérgesedett. A viszály rögtön a temetéssel kezdődött: a zavaros közlekedési viszonyok miatt Csinszka távirata a halálhírrel későn érkezett. Január 29-én az Ady-család helyett csak Lajos választávirata érkezett Budapestre: „Vonatjárás miatt temetésre nem mehetünk. Ha expressz küldöd a sürgönyödet, ma reggel felutazhattunk volna.
Nem tudjuk elfojtani a gyanut, hogy szándékosság volt tőled a közönséges és küldönc nélküli sürgöny, csak hogy egyedül állj koporsója mellett.
Nem baj. Mi fogjuk őt Mindszenten tavasszal eltemetni végleg.” Erre végül nem került sor, mint ahogy Ady Lajosnak a táviratot követő, békülékeny hangvételű levele sem akadályozta meg, hogy az Ady-hagyaték kiadási jogai miatt a család és Csinszka egymásnak essenek.
Hatvany Lajos még 1917-ben megvásárolta a költőtől műve kiadási jogait. Ady halála után a szorult helyzetben lévő Csinszkán akart segíteni azzal, hogy 1920 novemberében neki adományozta a jogokat. Adyék azonban méltatlannak érezték, hogy egy fillért sem kaphatnak híres bátyjuk hagyatékából, annál is inkább, mert Csinszka nem kívánt a nemzet özvegye maradni, és 1920 augusztusában férjhez ment Márffy Ödön festőművészhez. Boncza Berta ugyan felajánlotta az Ady-kiadások után őt megillető összeg felét Adyéknak, de ők ezt elutasították, mivel az özvegy világossá tette: Ady édesanyjának halála után Ady Lajos nem örökölheti a jogokat. A per névleg Ady édesanyja, Ady Lőrincné és Boncza Berta között zajlott, a valóságban inkább Ady Lajos és Csinszka között. Az ítéletek hol Csinszkának, hol az Ady-családnak adtak igazat; végül 1928-ban tettek pontot a pereskedés végére: Adyék a kiadói jövedelmek egyhatodát kapják, haláluk után pedig örököseik ugyanennyit.
A per természetesen a kortársakat is megosztotta. Ady Endre csodálói és egykori barátai közül minden bizonnyal Gábor Andor volt az, aki a legsarkosabban fogalmazott, és nem éppen hízelgően Lajosra nézve: „Ez az adylajos tanár volt valahol vidéken. Ady Endre neve előrelódította a pályáján, igazgató, majd főigazgató lett. Aztán Ady meghalt és Lajos élve maradt.
Ady Endrének csak zsenije volt, Lajosnak érdekei is vannak.
És Lajos – természetesen, így szokott ez történni – az ő rühös érdekecskéjét Ady Endrén keresztül érvényesíti.” Gábor nem fukarkodik a jelzőkkel a továbbiakban sem: „Ó, nincs élet a síron túl! Ha volna, ha csak egyetlen egy kivételes és soha-vissza-nem térő kísértetjárás erejéig volna, akkor a halott költő szelleme kilendülne gödréből és megfojtaná ezt a disznót, ezt a főigazgatót, a magyar ugarnak ezt a dögdudváját, mely pocsolyás Ér mellett, a költő kertjében termett, nap felé forduló, napszerű és nagyszerű vérvörös virágok árnyékában.” Gábor Andor szóvirágain túl Ady Lajosnak valószínűleg nemcsak az anyagi veszteség fájt, hanem az is, hogy bátyja özvegye immár Márffy Ödönnéként él.
Halálukig pereskedtek
Időközben, 1923-ban megjelent bátyjáról írott életrajzi könyve, amelyben azonban az éppen zajló per miatt erősen negatívan festi le Boncza Bertát. Móricz Virág szerint Ady Lajos és felesége
„mind a ketten, egész környezetükkel együtt rettenetesen gyűlölték Csinszkát.”
Móricz lánya felidézte azt a jelenetet is, amikor Szabó Dezső Segítség című regényében a Csinszkát Sári álnéven megjelenítő (és kigúnyoló) részleteket az író felolvasta, Ady Lajos és felesége pedig „ádáz örömmel” hallgatták.
1934-ben, Boncza Berta halála után ismét fellángoltak a hagyaték körülötti viták: bár az örökösként előlépő Márffy Ödön az egyhatod rész helyett egynegyedet ajánlott fel, a pereskedés új lendületet vett. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Ady rokonai a halálukig perben álltak a hagyatékért: Ady Lőrinc 1929-ben, Ady Lőrincné 1937-ben hunyt el. Ady Lajos 1936-ban szélütést kapott és részlegesen lebénult; ezt követően felesége, Kaizler Anna vett részt az Ady emlékére tartott rendezvényeken és vitte tovább a bírósági ügyet. Móricz Zsigmond némi rosszmájúsággal így kommentálta a helyzetet 1939-ben, egy rendezvény után: „Lajosné képviselte a családot, Annánk anyacsászárnő lett végre (...).
Különben nagyon derék asszony, urát anyailag agyonápolja. Most a markába került. Most nem tud iskolavizitekre jutni el a szerelem örömei elől.”
Ady Lajos 1940-ben, 59 éves korában halt meg. Felesége 1943-ban adta ki Az ismeretlen Ady című könyvét, amit valójában Dénes Zsófia írt. A könyvben felhasználták azt az érmindszenti levelesládát is, amelyben Ady és Csinszka leveleit őrizgették; de az akkor már közel kilenc éve halott Boncza Bertáról nem sok jót írtak benne. A levelesláda tartalmát Kaizler Anna végül a Nemzeti Múzeumnak adományozta, még 1956-ban bekövetkezett halála előtt.
Ha szívesen olvasnál Dénes Zsófiáról is, ezt a cikket ajánljuk.
