„Azt akarom, hogy leljék meg a maguk útját mihamarabb. Induljanak el rajta a maguk tempójában. Mindegy, hogy merre, mindegy, hogy hogyan: akár peckesen, akár kergén, bárhogyan.”
Harminc esztendeje, hogy a hazai mozikban is bemutatták az Oscar-díjat nyert Holt költők társaságát, és ez a harmincas szám nem is tűnik soknak. Peter Weir filmje olyan, mintha öröktől fogva ékesítette volna a filmtörténelem palettáját. Ami viszont inkább sokkoló, hogy az ötvenes években játszódó film ma ugyanúgy érvényes. Nem változott volna a világ ennyi idő alatt?
Tudnak-e a fiatalok így fiatalok maradni?
Hatvan éve egy osztály asztalra állt a távozó John Keating miatt, de vajon évekkel később, amikor ezek a fiatalok megöregedtek, ugyanúgy a saját maguk által kialakított rendszer mellett strázsálva hátráltatták az ifjú generációt? A minap megnéztem a mára méltán kulttá avanzsált Holt költők társaságát, és eszembe jutott a tavaly év végi boomerhullám kapcsán, hogy vajon a mai idős generáció harcolt-e a múlt idős generációja ellen?
És hát persze hogy harcolt, minden kornak megvan a saját lázadó hangja, amely felül akarja írni az előzőt. A zsenge tizenévesek könnyen meghallják Keating szavait: Carpe diem! Meg akarják ragadni a napot, utat akarnak törni a hagyományok között – mert ez lehetséges –, és azzal, hogy egyszer ellen mernek állni az „elnyomó” hatalomnak, valószínűleg később is nagy eséllyel úsznak majd az árral szemben, ez pedig így van jól. A fiatal lélek és elme könnyen lángra kap, heves és szenvedélyes; szeszélyesen érzelemdús, akkor is, ha éppen rámosolyog a szerencse, és akkor is, ha éppen valaki le akarja törni szarvait.
Ebben a filmben egy csomó boomer van
Ez pontosan azért is fejtörő, mert ha egymás mellé tesszük azt a generációt, amelyik lázadó természetével, hippiként élt-halt a gandzsáért, amelyik a technológiai vívmányokat csúcsra járatva számítógépet eszkábált össze a sufniban, amelyik a klasszikus filmnyelvet megújítva gatyába rázott egy haldokló Hollywoodot, és azt, amelyik ma a boomer korosztályt képviseli, akkor rájövünk, hogy a kettő egy és ugyanaz. Éppen ezért talán nem is az a nagy feladat, hogy megmozduljon a fiatal, hogy birokra keljen egy ügyért, hogy érvényesítse a szabadságvágyát és az egyéni akaratát – hiszen valahol ez a természetes –, hanem hogy mindezt megőrizze, és ne ő legyen az, aki ellen az utódnak küzdeni kelljen. Vagy nem egészen így működik a dolog?
172 évvel ezelőtt, március 15-én, a magyar forradalom napján egy csapat fiatal gondolta úgy, hogy elég abból a maszlagból, az elnyomó hatalomból, amit apáik benyeltek, változásra van szüksége egy egész társadalomnak. De vajon ha Petőfi nem esik el Segesvárnál, ő is károgó időssé vált volna, aki a fiatalok léhaságát, rendet bontó szokásait, forradalmi lelkületét rosszallóan bírálja?
Az tehát kevéssé kérdés, hogy érdemes-e lázadni, szembeszélben kiállni az igazságért. Mindig lesznek, akik úgy érzik, nem a saját életüket élik, hanem valaki más elvárásainak tesznek eleget, mindig lesznek szívós monstrumként létező hatalmak, intézmények, szülők. Az viszont, hogy a lázadó kamasz tud-e önazonos felnőtt, majd idős maradni, továbbra is kérdés marad. Azok a fiúk, akik esténként megidézik a barlangban a Holt költők társaságát, forró fejjel néznek farkasszemet az igazgató hagyománytisztelő rendszerével, de meg tudják-e tartani ezt a mentalitást, a Keating által inspirált szabad identitást?
„Tépjék ki ezt a lapot!”
Azt az önazonosságot, amit Keating meg is őrzött az évek során – legalábbis látszólag, merthogy ő ugyanúgy hetykén legyint a HKT említése kapcsán. Ő is lázadó volt, aki az iskolában kezdte a szárnyait bontogatni. Ám ahelyett, hogy beállt volna az elődei mellé azzal, hogy a saját maga által megharcolt küzdelmet erőltette volna rá az utódaira, meghagyta nekik a lehetőséget, hogy saját maguk fedezzék fel a dimenzióikat.
Emlékezetes jelenete a filmnek, amikor Keating a konformitást mutatja be a srácoknak azzal a példával, hogy eleinte egymástól eltérő módokon, majd egyre inkább egymáshoz igazodva kezdenek el körbe-körbe menetelni.
Mennyire nehéz megőrizni önmagunkat a többiekkel szemben.
Persze még mindig ott van az a rejtelem, hogy egyáltalán kell-e, lehet-e. Ez már csak a film után feltett kérdésem. Ha a világ úgy fejlődik, hogy egy újabb generáció forradalmat szít az előző felett, akkor nem lehet csupán az élet rendje az, hogy az ember az öregedéssel együtt kapja ajándékba a begyöpösödött, visszautasító, a saját rendjéhez és szabályaihoz ragaszkodó mentalitását? Azaz nem lenne az élet rendje ellen, ha olyan szabad gondolkodású és önazonos emberek maradnánk mindannyian, mint amire Keating ösztönöz?
Valahol erre a kérdésre is válasz a tanár bölcselete: „Valamikor merésznek kell lenni, valamikor óvatosnak, és az okos ember tudja, mikor melyiknek.” Azaz nem elég csak egyszer élni, tudatosan kell tenni azt, így éppen olyan fontos a szabályokat megfontolni, és úgy alkalomadtán követni, mint szabadon gondolkodni, önfeledten szavalni, és nemtörődöm módon megragadni a napot.
A lázadás se nem játék, se nem életcél, ahogy nem is örökké tartó cselekvés kell hogy legyen.
A lázadás eszköz, amely bizonyos esetben szükségszerű, bizonyos esetben pedig komplett blődség.
Ez a válasz persze nem teljesen kielégítő, ezért is lesz a Holt költők társaságának a mondanivalója ambivalens. Mert inspiráló, motiváló ez a túlfűtött lázadó szellem, de mégis lesújtó és kissé kiábrándító az, hogy a világ mégsem tud otthont adni ennek. És ezt Keating tudja, ő már végigjárta ezt az utat – az ő szarvát is minden bizonnyal le akarták törni, és ő is hevesen ellenkezett, és lehet, hogy a társadalom berendezkedése be is darálta, de emlékszik arra, hogy milyen lázadó, identitását kereső kamasznak lenni.
Vajon olyan felnőtté akart válni Keating, amit látunk belőle? Erre nem kapunk választ, de az utolsó, torokszorító jelenetben, amikor egy osztály áll fel az asztalra Keating tiszteletére, ő azt mondja: köszönöm. A fentebb említett ambivalencia itt harsányan előtör, egyben felszabadító, hogy az igazság felszínre került, a „gonosz” pedig elnyeri méltó jussát – pillanatnyilag alulmarad –, másrészt viszont Keating tekintetében ott van, hogy reméli, őszintén reméli, hogy ezek a fiatalok tényleg tanultak tőle. Hogy nem darálja be őket a megszokott szabályrendszer, nem semmisíti meg őket a felettük tornyosuló hatalom, de nem is lesznek önfeledten lázadozó, szabad elvekhez görcsösen ragaszkodó felnőttek, akik sosem találják a helyüket.
Reméli, hogy megértették, hogy az élethez nem a kényszeresen kitaposott önálló út kell, hanem tudatosság.
És hogy ők is emlékezni fognak, mert az emlékezés hatalom.
