Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az irodalomterápia fogalma nálunk még viszonylag újdonságnak számít, és érdekes félreértések szoktak adódni a másik megnevezéséből. A biblioterápia hallatán ugyanis sokan a Bibliára asszociálnak, és azt gondolják, hogy annak valamiféle terápiás felhasználása a cél. De miről is beszélünk pontosan?
„Az irodalomterápia röviden a szövegek segítő szándékkal való alkalmazása, terápiás és önismereti célú olvasás és írás” – avat be minket Bálint Lilla irodalomterapeuta. Elmondása szerint ez jellemzően csoportos formában zajlik. A csoportok általában több héten vagy akár hónapon át tartanak, heti vagy kétheti rendszerességgel. Kiscsoportos foglalkozást kell elképzelni, azaz legfeljebb 10-12 fő vesz részt egy ilyen ülésen. „A járványhelyzet alatt az online csoportok voltak jellemzőek, most óvatosan igyekszünk visszatérni a jelenléti csoportokhoz” – mondja Lilla.
Vannak általános önismereti csoportok, de léteznek onkológiai betegeknek, szenvedélybetegeknek, középiskolásoknak szóló vagy éppen a nőiséget fókuszba helyező csoportok is.
Fontos tudni, hogy ezeken a csoportfoglalkozásokon nem az irodalomórákról megszokott műelemzésről van szó, hiszen
itt a legkevésbé sem érdekes, hogy „mire gondolt a költő”, vagy milyen céllal, milyen életrajzi körülmények között írta meg a művét – bár szerencsére ez a megközelítés többnyire már az oktatásban is idejétmúltnak számít.
Az irodalomterápiában mindenesetre a szöveg egy eszköz arra, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz, kapcsolatainkhoz, elakadásainkhoz, erősségeinkhez.
A szöveg magával sodor, az írás gyógyít
„Aki belemerült már egy jó könyvbe vagy megérintette valaha egy vers, pontosan tudja, hogy mennyit tud segíteni egy szöveg. De ritkán gondolkodunk el azon, hogy miért találjuk egy novella főszereplőjét rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek, vagy miért szólít meg bennünket egy vers, egy másikat olvasva pedig miért leszünk, mondjuk, dühösek” – mondja Bálint Lilla.
Ezeknek a szövegek által kiváltott reakcióknak megvannak a személyiségben, élethelyzetben, élettörténetben keresendő okai, és ezeknek az okoknak a feltárásában segít az irodalomterapeuta.
„A tudat alatti tartalmakat megismerve nagyobb önismeretre tehetünk szert, fontos belátásokhoz juthatunk az életünkkel, feldolgozatlan rossz élményeinkkel vagy a bennünket nyomasztó problémákkal kapcsolatban. Mindezek csoportos formában történő megbeszélése fejleszti a kommunikációs készséget, az elfogadást, empatikusabbak, megértőbbek leszünk egymással” – magyarázza a szakember.
Talán sokan nem gondolják, de az irodalomterápiás üléseken nemcsak olvashatunk, hanem írhatunk is.
Bálint Lilla megnyugtat, hogy természetesen senkitől nem elvárt, hogy szépirodalmi műalkotást hozzon létre, de kutatások bizonyítják, hogy az írás gyógyít: egy eszköz arra, hogy a bennünk gomolygó érzéseket formába öntsük. „Ha valamit leírunk, egyrészt kívül kerül rajtunk, másrészt kontrollt szerezhetünk felette, s így már talán nem is tűnik olyan félelmetesnek” – mondja.
Így néz ki a gyakorlatban
Hogy pontosan hogyan működik egy irodalomterápiás csoportfoglalkozás, az nagyban függ a terapeuta és a résztvevők beállítódásától, igényeitől.
„Én annak a híve vagyok, hogy értelmezzük tágan az irodalom fogalmát,
tehát használjunk bátran a dalszövegeket, meséket, és persze a résztvevők által hozott írásokat is” – kezdi Lilla. „Többnyire nem veretes, klasszikusnak számító szövegekkel dolgozunk, hanem mai szerzők műveivel. Ezekhez a résztvevők általában jobban tudnak kapcsolódni, mind nyelvileg, mind az aktuális élethelyzetüket tekintve.
Például egy harmincas-negyvenes éveiben járó női csoporttag önmegértését nem hiszem, hogy egy Kemény Zsigmond-szöveg segítené, sokkal inkább Tóth Krisztina vagy Turi Tímea írásai.”
A szakember kihangsúlyozza, hogy a szöveg mindig csak kiindulópont: mindenki mást vesz észre benne, mindenkit más miatt szólít meg, más-más emlékeket, élményeket idéz fel. „Ha egyedül olvasunk, ezeket nincs alkalmunk megbeszélni vagy megosztani, de az irodalomterápia legfőbb ereje ebben rejlik: kapcsolódni a szöveghez, önmagunkhoz és a csoporthoz.”
