Nem is a szánk a legfontosabb érzékszervünk evés közben? Ennek jártunk utána.
Az evés egyrészt táplálékot kínál a túléléshez, másrészt hedonista élvezetet nyújt. Az étkezés folyamata intenzíven szenzoros élmény, az egyik leginkább multiszenzoros emberi tevékenységünk. Elvárásaink, ítéleteink, az ételekkel és ízekkel kapcsolatos élvezeteink mind az elménkben fogalmazódnak meg az érzékszervi bemenetek alapján. Az ízeket főként ízérzékelésünkkel és szaglásunkkal társítjuk, de a kutatások azt mutatják, hogy az íz valójában az összes érzékszervünk egybevágó módon összekapcsolódó multiszenzoros konstrukciója.
Az evés fejben kezdődik
Nem véletlenül létezik sok kultúrában az a mondás, hogy a „szemünkkel lakunk jól”. Hiszen ha nem tetszik a szemünknek az étel látványa, azonnal tudatalatti negatív ítéletet hozunk az adott étellel kapcsolatban, és ha finom is, nem fogjuk olyan élvezettel enni, mint egy olyan ételt, amelyikre jó ránézni is. A textúra (valamint a hozzá kapcsolódó szájérzet és hőmérséklet) az egyik legmeghatározóbb tényező abban a tekintetben, hogy mennyire fogunk élvezni egy hozzávalót vagy ételt. Tehát a multiszenzoros étkezés lényegében egy olyan élmény, melyben minden érzékszerved stimulálva van.
Az orrodnak fontosabb szerepe van, mint hitted
Charles Spence pszichológus és kollégái az Oxfordi Egyetemen azt vizsgálják, hogy az emberek érzékszervi modalitásai hogyan befolyásolják egymást, különösen az ízérzékelés terén. Régóta ismert, hogy az illat milyen nagy mértékben hozzájárul az ízleléshez. Egy közelmúltbeli áttekintésben Spence becslése szerint annak, amit a legtöbb ember ízként tapasztal, 70-95 százaléka a szagló (szaglás) receptoroknak tulajdonítható. Kevésbé nyilvánvaló, hogy más érzékszervi módozatok hogyan befolyásolják az ízlelést, de a kísérletek azt mutatják, hogy igenis befolyásolják azt.
Nem meglepő módon a szájban lévő étel hőmérséklete és állaga hozzájárul az ízérzékeléshez, de az élelmiszer megjelenésének tapintható részletei is, mint például a tányér érdessége vagy akár a csomag súlya.
Az étel kicsomagolásához, elkészítéséhez vagy elfogyasztásához kapcsolódó hangok szintén befolyásolhatják az ízélményeket. Egy ócska ropogtatnivaló, amelynek roppanósnak kell lennie, de nem az, emiatt csalódásízű lehet. Míg a szaglás és a „szájérzet” az íz-, szaglás- és szomatoszenzoros rendszerek kiterjedt kapcsolata révén hozzájárul az ízélményekhez, addig az ételek megjelenése magasabb szintű kommunikáción keresztül befolyásolhatja az ízt.
Az írók is az érzékeinkkel játszanak?
Spence munkája segít megmagyarázni, hogy a fikciós írók miért vonzzák be sok érzékszervüket, amikor arra kérik az olvasókat, hogy képzeljék el, milyen ízeket élveznek szereplőik. Arundhati Roy A kis dolgok istene című művében egy valószínűtlen szereplőpár – egy gyártulajdonos és egy kommunista munkásvezér – ül egymás mellett, „kávét kortyolgatva és banánchipset ropogtatva. Nyelvükkel elmozdítják az átázott sárga ételpépet, amely a szájpadlásukra tapadt”. Roy nem árulja el az olvasóknak, hogy ízlik a banánchips. Ehelyett leírja a színüket és a szájban való érzetüket, és nemcsak a pépes textúrájukat, hanem a lenyeléshez szükséges nyelvmozdulatokat is jellemzi. Ha az írók azt szeretnék, hogy az olvasók elképzeljék az ízeket, a látás, a tapintás és a szájmozgás módozataink leírása nagymértékben segíthet ebben nekik. Arundhati Roy regényének egy másik jelenetében egy szakács (Kochu Maria) csokitortát habosít, és azt tapasztalja, hogy a jeges cukormáz a szájpadlására tapadt. Roy azt írja, hogy „hátrahajtotta a fejét, és a maradék cukormázt a nyelvére szorította. Végtelen csokoládés krémtekercsek egy rózsaszín nyelven… Amikor végzett, nyelvével végigsimított a fogain, majd rövid csattanó hangokat hallatott a szájpadlásával, mintha csak valami savanyút evett volna”.
Az író mindössze három mondatban leírja Kochu Maria testhelyzetét, a jég érzését a szájában, és a nyelve csattanó hangját, azt érzékeltetve, hogy Maria Kochu élvezettel eszik. Azáltal, hogy a karakter érzékelte ízt színnel és mozgással ötvözi, amelyet csak a szemtanú láthat, Roy olyan összetett ízélményt kínál, amelyet egyes olvasók kellemesnek találhatnak – helyettesítő boldogságot azok számára, akik aggódnak a koleszterin miatt.
Akárcsak a banánchipses jelenetben, a kényeztetésnek ez a leírása is bevonja és összekeveri az olvasók érzékeit, hogy segítsen még jobban jellemezni a karaktert a testi érzékek révén.
Az olyan munkák követésével, mint Spence munkája, az írók betekintést nyerhetnek abba, hogy az emberi érzékszervek hogyan befolyásolják egymást. Ugyanakkor a pszichológusok és idegtudósok tanulhatnak olyan gazdag leírásokból, mint Royé, amelyekben a textúrára, a színre és a testi mozgásokra való hivatkozások segítik az olvasókat az ízlelés elképzelésében. Művészileg nagyon sok múlik az írók érzékszervi leírásán, mert sok esetben az írók arra késztetik az olvasókat, hogy képzeljék el a szereplők érzékszervi észlelését, hogy segítsenek az olvasóknak elképzelni a szereplők evés közbeni érzelmeit. Az a mód, ahogyan a képzett írók a látást, a mozgást, a hallást és az érintést használják az ízlelés előidézésére, új kísérleteket sugallhatnak a kutatók számára, akik megtanulják, hogyan hatnak egymásra az érzékszervi rendszerek.
