Láthattuk ugyan már régebben is, akkor is jó film volt. Nem a kiemelkedő rendezői teljesítmény, a színészi alakítások mélysége vagy a csodás operatőri munka miatt, bár ezekre sem lehet panasz - egyszerűen azért jó, mert érdekes. A forgatókönyvíró rátapintott a huszadik század egyik legérdekesebb, akkor még nyitva álló kérdésére, nevezetesen arra, hogy hova lett Anasztázia nagyhercegnő?
Hivatalosan kivégezték, mégpedig 1918. július 17-én, hajnalban, a jekatyarinburgi Ipatyev-ház alagsorában. Nem hivatalosan... legalább tíz nő állította saját magáról a későbbiekben, hogy azonos a lemészárolt cárleánnyal. Akadt közöttük nyilvánvaló csaló és megélhetési imposztor egyaránt, de még olyan is, aki eredetileg nem nevezte magát cári leszármazottnak, éppenséggel róla szól ez a film. De kezdjük az elején!
A történelem
A cári család elpusztításáról viszonylag sokat tudunk, annak köszönhetően, hogy a kivégzőosztag vezetőjének, Jakov Jurovszkijnak minden részletre kiterjedő jelentést kellett utólag írnia. Ugyanis nagyon rossz húzás volt a szovjetek részéről ez az elhamarkodott, tömeges kivégzés, amit jó ideig titkolniuk is kellett a németek előtt. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán, miért volt rá szükség? Talán azért, mert a Fehér Hadsereg közeledett Jekatyerinburghoz, a Vörös Hadsereg képtelen volt a várost megvédeni, és Lenin végképp nem engedhette, hogy II. Miklóst családostól kiszabadítsák a hívei. Maga az eljárás sem volt hétköznapi: a pincében két sortüzet is leadtak a családra, ennek ellenére a golyózáport két cárleány is túlélte - a feltevések szerint Mária és Anasztázia.
Mikor eloszlott a sűrű lőporfüst és a leomlott vakolat pora, Mária felnyögött, Anasztázia pedig felült és sikoltozni kezdett. Talán, ha halottnak tetteti magát, megúszhatta volna. Hogy ez miként volt lehetséges? A lányok ruhájába annyi gyémántot és drágakövet rejtettek el bevarrva, hogy ezek megvédték őket a lövésektől. Nem volt más megoldás, a kivégzőosztag kozákjainak bajonettel és puskatussal kellett végezniük velük, Mária azonnal meghalt, Anasztázia viszont vitézül nekiugrott a rátámadó Jermakov kozáknak, ütötte-verte, míg Jermakov földre nem sújtotta. Bátor kislány volt, tisztelet-becsület neki, legalább harc közben halt meg. Az viszont nem igaz, hogy Jermakov főbe lőtte volna: ugyanis Anasztázia és Alekszej cárevics tetemét nem temették a cári családdal közös tömegsírba. De nem ám. Biztos volt ugyanis, hogy a fehérek elfoglalják Jekatyerinburgot, rábukkannak a holttestekre, és minimum megszámolják őket. Lényeges volt, hogy úgy tudják: a vörösöknek még legalább két túszuk életben van, közülük az egyik a mindennél fontosabb trónörökös.
Mint a Jurovszkij-jelentésből tudjuk, a két holttestet egy környékbeli tisztáson égették el, méghozzá tökéletlenül, így aztán 2007-ben meg is találták a maradványokat, melyeknek DNS-vizsgálata egyértelműen bizonyította azonosságukat. Anasztázia koponyája épségben maradt meg - és nem volt rajta golyónyom. Valószínűbb, hogy bajonettel szúrták le.
De honnét volt a tudósoknak DNS-mintájuk a cári családtól? Az is kész kalandregény. II. Miklós még trónörökös korában egy alkalommal Japánban járt, ahol egy fanatikus szamuráj megpróbálta megölni, meg is sebezte. A szamuráj ugyan a sikertelen merénylet után öngyilkos lett, de a családja megőrizte a véres kardot emlék gyanánt. No, ezt a foltot használták fel.
Talán Franziska?
A bonyolult történet, aminek a harmadát sem ismertettük itt, valósággal kínálta magát a szélhámoskodáshoz - amúgy is a húszas években volt az európai imposztorok virágkora. Viszont a filmben szereplő Anna Anderson - aki nem volt Anderson - meglehet, hogy nem volt szélhámos. Őt 1920-ben húzták ki Berlinben a Spree-ből, öngyilkossági szándékkal ugrott a folyóba, és az elmegyógyintézetben vélték benne felismerni Tatjana nagyhercegnőt. Ezt tagadta, de később annyiba belement, hogy ha nem is Tatjana, de legalább Anasztázia. A cári család még élő maradékai hol felismerték szegényt, hol megtagadták, ő pedig semmi biztosat nem tudott önmaga felől, hiszen amnéziája volt. Ha később vissza is tért a memóriája, már nem cáfolta meg önmagát, hiszen evés közben megjött az étvágy, pert indított személyazonossága elismertetésének érdekében. A per a német jog történetében a leghosszabb eljárás lett, 1938-tól 1970-ig tartott, és végül elégtelennek találták a beterjesztett bizonyítékokat.
Anna Anderson 1984-ben meghalt, és bár elhamvasztották, a ránk maradt hajfürtjeinek DNS-vizsgálata bebizonyította, hogy nem lehetett Anasztázia. Sokkal valószínűbb, hogy korábban lengyel munkásnő volt, és eredetileg Franziska Schanzkowskának hívták. Mindegy - akár csaló volt, akár jóhiszemű, tisztelet övezte egész életében és boldog családi életet élt. Nos, róla szólna ez a film, amit lehet szeretni, nem szeretni, bölcs ember nem hoz ítéletet az emlékezetét vesztett szegény leány ügyében, aki becsöppent a jóba és nem akarta otthagyni.
Az sem éppen egyértelmű, hogy egy tizenhét éves kislány, légyen bár százszor is a cár lánya, miképpen lehetett volna annak idején a Világforradalom olyan ádáz ellensége, hogy ki kellett végezni mindenáron, és nem lehetett volna becsukni valahová, egy öreg, megbízható orosz tömlöcbe, esetleg elküldeni jeget aszalni Szibériába. Mindegy, a történelem borzalmas hely. Ki kéne maradni belőle.
