KULTÚR

Láng Annamária: A normális életről le kell mondani

2011. február 10., csütörtök 14:01 |

A problémát az okozza, hogy ha megpróbálok normálisan élni, azt ijedten teszem, mert rettegek, hogy alkotóemberként végem van - mondta beszélgetésünkkor Láng Annamária. A színésznő 13 évig volt a feloszlása óta is színházi mérföldkőként emlegetett Krétakör társulatának tagja, majd 2010-ben a Vígszínházhoz szerződött. Bevallása szerint olyan alkat, aki a teljes kimerültségig képes dolgozni, a nagyszínházi környezetet pedig nem igazán sikerült megszoknia.

Az általad rendezett SYD című előadásban egy fekete funky-díva bőrébe bújsz. Hogyan született meg Syd alakja?

Sokat hallottam akkoriban az hommage-koncertekről, és nagyon tetszett nekem ez a dolog. Számomra van az egészben valami visszás, hogy miért kell egy színésznőnek egy másik színésznő dalait előadni, vagy miért kell bebújni egy az egyben valakinek a bőrébe – énekeljen magáról, vagy a saját problémáiról. Mindig viccesnek találtam, hogy valaki eljátssza, hogy ő egy '20-'30-as évekbeli, vagy bármikor élt nagy sztár. Úgy gondoltuk, hogy jó lenne ezzel játszani, Fruzsival (Nagy Fruzsina jelmeztervező, alkotótárs - a szerk.) kitaláltuk, hogy csinálunk egy olyan hommage-koncertet, aminek az alanya, a dicsőített személy nem is létezik, csak a mi fantáziánkban.

Hommage

Nagy művészek előtti tisztelgés. Általában zenei, vagy képzőművészeti alkotásokban, illetve azok címében szerepel, azt jelezve, hogy a mű az adott művésznek állít emléket, olykor a személyes stílusát és hangvételét idézve.

Ez egyrészt lehetőséget ad arra, hogy kitaláljunk egy figurát, a nagy „Ő“-t, másrészt mesélni akartam a túlpörgött, nehezen kezelhető állapotaimról, illetve olyasvalakit eljátszani, aki kontroll nélkül éli az életét. Az a fajta szabadság és szuverenitás, ami számomra Syd életében szimpatikus, nem tud minden pillanatban megszületni az én életemben – nagyon törekszem rá, de nem tud. Viszont milyen jó megalkotni egy ilyen figurát, aki mindent meg mer csinálni, és ha ezt a figurát még el is játszhatom, akkor az még jobb.

Miért éppen a '60-'70-es évek funky-világát szemelted ki a történet közegéül?

Szomorú dolgokról akartam mesélni, vívódásról, krízisről, megtorpanásról, bénultságról. Szeparáltságról, magányról szerettem volna beszélni. Ehhez kellett nekem egy ellenpont, amit a '60-'70-es évek funky-csillivilli világában találtam meg, ami mellesleg komoly dolgokról is beszél, és nagyon női zene.

Lenyűgöztek énekesnők, különösen Marlena Shaw: egyrészt a hangi adottságaikkal, másrészt azzal a spiritusszal, amivel kiálltak a színpadra. Mindenképp szerettem volna nagyon más lenni, mint ami vagyok, és ez elsőként a bőrszínben megfogható. Lehettem volna még férfi is, talán majd legközelebb, ez nagyon érdekelne még.

A Sydre jellemző maximális lángon égés kissé emlékeztet a színészléttel kapcsolatban kialakult sztereotípiákra is.

Valóban van a karakternek egy olyan vonása, hogy a koncertjein ájulásig énekel. Syd alakján keresztül magamról mesélek. Az eszméletvesztéses állapot az alkotómunka része, ez rám is jellemző: addig menni valaminek a végéig, amíg nem jön a teljes kimerültség, betegség, egyéb destrukció. A végletes állapotokba való tudatos vagy önkéntelen kerülés viszont azzal  jár, hogy sok mindenről, például egyfajta normális életről is le kell mondani, amire viszont az ember vágyik. A problémát az okozza, hogy ha megpróbálok normálisan élni, azt ijedten teszem, mert rettegek, hogy alkotóemberként végem van. Az előadásnak ez az ájulás-motívuma rólam szól.

De azért törekszel az arany középútra, vagy egyszerűen sodródsz?

Most épp olyan élethelyzetben vagyok, hogy nagyjából középen vagyok, de biztos, hogy ez nem tud így maradni. Hogyha belekezdek valamibe, márpedig ez előbb-utóbb be fog következni (nevet), biztos vagyok benne, hogy újra kezdődik elölről. Nem akarok én ez ellen harcolni, nekem ez jutott. Másképp nem lehet.

A korábbi, Nagy Fruzsinával közös előadásaidnak is fontos része volt a zene, a SYD-ben viszont már tényleg a dalok dominálnak. Bár a Krétakör SzínészTáncZenekarban már bizonyítottál, sosem vágytál arra, hogy ilyen értelemben is reflektorfénybe kerülj és saját zenekarod legyen?

Nem. Szerettem volna énekelni az előadásban, tudtam, hogy ez egyfajta musical lesz. Magamat játszom ugyan - de ezt is szerepként fogom fel -, aki elénekli egy nagy énekesnő dalait. Nem vagyok énekes, és nem is szeretnék az lenni. A színház izgat, de most például adódik, és gondolom fognak még adódni olyan lehetőségek, hogy pont ezekkel a dalokkal koncerthelyzetben is meg lehet mutatkozni.

A Krétakör 2008-as megszűnése/átalakulása után két évig szabadúszó voltál, 2010-ben pedig leszerződtél a Vígszínházhoz. Egy olyan, szinte már a második családoddá vált társulat után, mint a Krétakör, mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést?

A szerződés akkor hirtelen nagyon evidens döntésnek tűnt, előtte ingáztam Németország és Magyarország között, csak félig önként, vállaltam ott is munkát, az volt a kérdés, hogy ott fogok-e élni vagy sem. Nyomasztott a helyzet, nem akartam Németországban élni, itt hagyni mindent és elölről kezdeni – nagy segítség volt nekem, hogy akkor le tudtam szerződni a Vígszínházhoz. Akkorra annyira eltávolodtam ettől a budapesti világomtól, hogy ez a szerződés nagyon szépen visszahúzott ide a mindennapokba, a valóságba és a budapesti életbe. Nagyon boldog voltam vele, jól jött ki a lépés.

A kétéltűséget igyekszem azóta tartani: egyrészt ott valamelyest megállni a helyem, másrészt meg csinálni a saját dolgaimat a független szférában, amik az én színészi és alkotói fejlődésemet tekintve talán meredekebb helyzetek elé állítanak, mint hogy egy-egy szerepet eljátsszak egy nagy színházban.

Sikerült már megszoknod a Vígszínházat?

Nagyon nehéz erről beszélni, mert ott vagyok, szeretetteli légkörben, de őszintén szólva nem szoktam meg. Bár igyekszem megfelelni, de nem teljesen önazonos a helyzet. Ilyen értelemben nem tudom, hogy hol tudnék én igazából társulati tag lenni.

A Vígben nemrég bemutatott Period... színlapján a rendező Szőcs Artur és Deres Péter mellett a társulat is szerzőként van feltüntetve. Ezek szerint egy kicsit visszatérhettél a korábban a Krétakört is jellemző kísérletező műhelymunkához?

Igen, a Period...-nál kimondottan azt éreztem sokszor, hogy olyan közös munka volt, mint a Krétakörben. Nagyon szép előadás lett, de még ennél sem érzem azt, hogy annyira lennék használva, amennyire lehetne engem használni. Ezért is fontos, hogy csinálom a saját dolgaimat, amiben el tudok fáradni, amikbe bele tudom rakni az aktuális állapotokat, amiken tudok folyamatosan gondolkozni. A Vígszínházban attól, hogy szerepeket játszom egymás után, egymástól függetlenül, valahogy pont ez az agyi kapacitás nincs kihasználva, nem tudok elég kreatív lenni, és ez fárasztó.

Szerinted még mindig létezik egy kategorikus ellentét, érezhető különbség a kőszínházak és a független társulatok között?

Érzékelek különbséget most, leginkább a kommunikációban. Van a színészek szintje, vannak a rendezők és az igazgatóság, a technikai személyzet, stb. és ezek nem, vagy csak áttételesen kommunikálnak egymással. Számomra ez nagyon új. Persze lehet, hogy ez egy társulat nagyságából is adódik, de mintha nem is lenne rá úgy igény, vagy mintha ezek a felek félnének egymástól. A Krétakörben vagy éppen a Mundruczó Kornéllal közös munka során – akivel nemrég dolgoztam –, mindenről lehetett beszélni.

De ha jobban belegondolunk, egy színész számára az is lehet motivációt jelentő kihívás, ha egy egészen más színházi környezetben találja magát.

Persze, ezért is örültem a Vígszínházas felkéréseknek. Az első két darabban csak vendég voltam, tehát nem volt meg a dolognak az a tétje, hogy mindent el kell utána játszanom, amit adnak. Az első körben nagy tét volt a nagyszínpad, hogy hogy tudok ott játszani: 1100 néző, nagy terek, kollégák, akikkel soha nem dolgoztam azelőtt. A Hegedűs a háztetőn esetében az jelentette a kihívást, hogy zenés darab, én pedig életemben nem játszottam musicalben – ott ez érdekelt. Utána kerültem szerződésbe, ekkor jött a Kalocsa és a Period..., most pedig a Tom Jones a Pesti Színházban. Valahogy olyan érzés, hogy jó, akkor most már értem a nagyszínpadot, a zenés-táncosat, akkor ebben kéne előrébb lépni, ahhoz viszont feladatok is kellenének.

13 évet töltöttél el a Krétakör tagjaként. Mennyire volt nehéz, illetve megkönnyebbülés számodra, hogy ez a korszak lezárult?

Már azelőtt, mielőtt vége lett, kértem levegőt, el is mentem Berlinbe egy ösztöndíjjal. Nagyon besűrűsödtek a feladatok, nagyon nagy terhek voltak rajtam, és mindig a maximumra törekedve próbáltam – amiről a SYD-ben is mesélek, ezek az ájulás közeli állapotok, elmenni teljesen a végéig. Ez persze egy idő után káros volt és terhes, mindenképpen akartam egy szünetet, ami nagyjából egybecsengett az egésznek a végével. Szerintem ezt nem lehetett volna tovább húzni, valójában akkor már tényleg a végét jártuk.

Másik részről meg persze hatalmas veszteség, a SYD-ben is ez az elmagányosodás a fő téma: ha most csinálni akarok valamit, akkor nekem kell meggyőzni az embereket, nekem kell az egészet összetartani és még én is játszom el. Nem tudom elképzelni, hogy bárki mással játszassam el azt, amit el akarok mesélni, és ebből az ön-rendezésből következik a skizofrén helyzet. Hiányzik az azonos ízlésen alapuló munka, de túlzás, hogy ebből most egyáltalán nem jut. Például szinte csak volt krétakörösökkel csináltuk a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni című előadást, ami itthon májusban lesz látható, vagy ilyen a Kárpáti Péter munkáiban való részvétel, no meg a saját előadások. Alkalmanként össze-összeállunk, de véletlenszerűen és nehézkesen.

Évekkel ezelőtt a Krétakör és a többi színház közti alapvető különbségként azt jelölted meg, hogy ti halálosan komolyan vettétek egymást és a munkát. Ezt nem tapasztaltad máshol?

Ezt a fanatikus hozzáállást nem tapasztaltam, de ez a legkevésbé sem a színészek hibája. Én úgy látom, hogy mindenki komolyan venné, csak nem úgy áll össze a rendszer, hogy komolyan lehessen venni. Míg a Krétakörnél megtehettük, hogy 1-2 hetekre elutaztunk valahová, ahol csak ennek éltünk és még térerő sem volt a faluban, addig most arról van szó, hogy 10-től 2-ig van bezárva az ember egy próbarendszerbe. Este játszik valami egészen mást, minden este más előadás megy, tehát még csak az sincs, hogy blokkokban játszanánk, és esetleg másnapra a kevésbé sikerült dolgokon változtathatnánk.

Nagyon ritkán tapasztaltam, szinte csak a függetleneknél, hogy a rendezők néznék az előadásokat, követnék a sorsukat úgy igazán. Ezt hiányolom: hogy azzal, ami ott létrejön, valamennyire együtt éljünk. Azt tapasztalom, hogy ebben nem elfáradni lehet, hanem ez csak energiát ad. Az összes többiben lehet elfáradni, például a félig-csinálásban. A komoly munka továbbra is nagyon hiányzik.

Képek Ideje Fesztivált, azaz a Festival Temps d'Images-t idén február 1-20-ig látogathatod. A helyszínek: Trafó, Gödör, MU Színház, Művész mozi, és a budapesti Francia Intézet.

Fotó: Kováts Dániel

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2011.02.10 16:14:19lütty

    fú, belegondoltam, ..tényleg annyira rossz, amikor valami már sokkal jobb volt,...és aztán kénytelen az ember alászállni...és azt akarja, hogy megint olyan legyen, persze másképp, de olyan.

  • 2011.02.10 16:23:13lucc.gizi

    nagyon jók a képek, szeretem, amikor a képeken átjön, h. valaki olyan "igazi-ember-ember":-) A színésznő meg szimpi.

  • 2011.02.10 21:28:04badabing

    ugye ezt nem gondoljátok komolyan, hogy a "hommage" kifejezést egy keretesben kell elmagyarázni egy általános iskolai tankönyv szintjén...

  • 2011.02.11 12:51:34Vizimazsom

    Mindenek előtt gratulálok Kováts Dánielnek, a fotósnak. Megkapóak a portrék. Finomak, érzékenyek, kifejezőek, a fények és a háttér is szépen van megválasztva, a színvilág figyelemre méltó.
    És mély főhajtás Annamáriának is, akinek munkásságát nem ismerem sajnos, de a munkához, alkotáshoz, és az egész élethez való hozzáállása rendkívüli (ha "példaértékűnek" nem is nevezném, hiszen csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy így éljenek). De tisztelet azért is, mert ezt a nehezebb utat választotta, és kívánom, hogy végig is tudja csinálni. Kellenek az ilyen emberek.

Blogok, amiket olvasunk

JEGYZETLAP Posztnyár szindróma

Ha csak sóhajtozunk, és utáljuk, hogy vége, egyre nyomorultabbul érezzük magunkat. Négy lépés, hogy a szeptembert is élvezni tudd!

STÍLER Netes szépségdilik: ezeknek ne dőlj be

Ha nem akarsz úgy kinézni, mint egy cirkuszból szabadult bohóc, ne a csodatévő appok képeinek higgy, hanem a tükörnek. Az ugyanis nem halványítja el a bőrhibákkal együtt a sminkedet is.

HOMÁR Fifikás, de bebukott parkolóteszt budán

Jó napot, miért büntetnek meg, ha még a fizetőövezet kezdetét jelző tábla előtt parkolok, a nem fizető zónában? Csak. Parkolócég, 12. kerületi módra.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta